Ha magányra gondolunk, akkor valami lehangoló, szomorú dolog képe jelenik meg előttünk. Pedig nem kell, hogy szomorú legyen, lehet élettel, hittel, reménnyel és alázatos szeretettel teli. Nem bezár, hanem megnyit bennünket. Hatalmas kincs is rejlik benne, melynek értékét fel kell tudnunk ismerni. Élni tanít bennünket, akár társsal, akár egyedül járjuk életutunkat.
Kató néni tizenkét éve magányosan él, távol a családjától. Reggelente kiül a gangra egy puhára párnázott karosszékbe, hogy aztán az eget kémlelje, hogy sütkérezzen, hogy emlékezzen. Időnként lendületet és levegőt vesz, járókeretébe kapaszkodik és feláll. Száz lépés – ennyi, hogy kilencvenéves lábait mozgásban tartsa. Ő a legszívesebben szaladna, meg sem állna a Duna-partig, a szülői házig, ahova gondolatban mindennap visszatér. Teste gyönge ugyan, de elméje éles. Messzire hajítaná a magány fogságába rekedt életét, mert este jön a fájdalom, amikor elsiratja elhunyt férjét, gyermekeit, unokáit. Igaz, utóbbiaktól csak országhatár választja el, de Kató néni mégis egyedül maradt, a szoba négy fala között él. Egyetlen társasága Marika, a gondozója, aki minden áldott nap hatvan percig marad 2.500 kúnáért. Ebédet, gyógyszert hoz, kicsit rendet tesz, de sietve csinálja, mert Kató néni magánya olyan terhes, hogy abba csak összeroppanni lehet.
Ennyi év alatt Marika már száz liter teát is megivott a társaságában, élete sok évtizedét már keresztül-kasul végighallgatta, átnyálaztak már minden fényképalbumot, rendre megváltották a világot, csak egy dolgot nem sikerült megoldaniuk – a magányt. Már ő is kezd kifogyni a türelemből, egyre többször marad hatvan percnél rövidebb ideig.
Ha néhanapján felhívom telefonon, nem tudunk beszélgetni, mert zokogva siratja gyermekeit, hogy mi lesz velük ebben a vad világban. Csak rájuk gondol, és felemészti lelkét az önmarcangoló aggodalom.
Hátralévő napjait is odaadná, hogy nekik jobb legyen. A gyerekek évente egyszer ha rányitják az ajtót. Nem hálátlanok, csak nem érnek rá. Az idősebbeknek szükségük van társas kapcsolatokra, de a Kató néni korosztályához tartozók már nincsenek az élők sorában.
Nem az a megoldás, hogy visszasírjuk azt, ami száz évvel ezelőtt volt, hanem a jelenlegi körülményekhez kéne alkalmazkodni. Most van igazán szükség barátra, még ha nem is tudunk találkozni vele, mert most a MARADJUNK OTTHON! parancsának kell eleget tennünk. De majd megszűnnek a viharos szelek kint is, bent is. És valóban itt lesz a tavasz, a kikelet. Hiszen nem természetes dolog egy méter távolságra lenni a szeretteinktől, mert egyszerűen nem így lettünk teremtve.
