Búcsúzunk a lemenő naptól, az elmúló nyártól. Búcsúzunk a fájó emlékektől, a múló boldogságtól. Sírni sem tudunk már az elmúlás miatt.
Mária csendben becsukja az ablakot. Egyedül akart lenni, egyedül a gondolataival és az emlékeivel. Levetette gyászruháját – temetésről jött. Barátjától búcsúzott, aki motorbalesetben halt meg. Felfoghatatlan még az üresség, a hiány. Bőrkabátja még ott lóg a fogason. Beleszagol. Az illattól még a gyomra is belefájdul a feltörő emlékekbe.
Mikor összeköltöztek, tudták, hogy boldogság fogja átölelni őket.
Egyetlen gond volt: Robi rabja volt a motorjának. Hétvégéi is a motoros találkozókról szóltak. Máriának csak a rettegés maradt, amikor hallotta a távolodó motor bőgését. Tudta, hogy ezekbe a találkozásokba minden belefér. Robi nemegyszer drogos állapotban ért haza. Többször próbáltak más programot tervezni hétvégére, de Robi nem mondott le szenvedélyéről.
Már öt éve tartott a harc a motor és a nyugodt boldogság között. Mária beletörődve élte át a magányos hétvégéket.
Amikor értesítették a balesetről, meg sem lepődött. Tudta, hogy előbb-utóbb Robi halálba kergeti magát a szenvedélyével.
Csak akkor döbbent meg, amikor közölték, hogy a mögötte ülő barátnője is meghalt. Egyszerre tört rá a bánat és a fájdalmas igazság. Még sírni sem tudott, mert erősebb volt a csalódás. Elárulta szerelmüket, kapcsolatukat. Próbálta végiggondolni, mit és hol rontott el, vagy hogy hogyan érthette félre a hétvégi kiruccanásokat. Ő megbízott benne. Ha nem történik meg a baleset, soha nem jött volna rá az árulásra. Most sírhatna azért, ami nem is volt egészen az övé. Gyászolnia kellene, de mit? A reményt, az álmait és a megkeseredett várakozást? Egyszerre élte át a veszteséget és a vereséget. Érzéseit megsértették, szívét összetörték. Úgy érezte, soha többé nem tud bizalmat, feltétlen odaadást érezni egy másik ember iránt. Képtelen volt túltenni magát a sértésen, mert nincs az a bölcsesség, nagylelkűség, amely az ilyen csalódott szívet megnyugtathatná.
