A farsangnak vége, most menekülhetünk más elfoglaltságokba, jó választás például a kerti munka, föltekerhetjük a hangerőt, felkapcsolva hagyhatjuk a villanyt éjszakára is, csakhogy a sötét, a csend minél távolabb legyen tőlünk, hogy gyerekkorunk mumusa elő ne másszon, el ne érjen minket.
Vagy épp pont azzal védjük magunkat, hogy szem előtt tartjuk a szörnyet, mert ugye nem akkor van a baj, amikor látjuk azt a ronda nagy pókot, hanem akkor, amikor megszökik a szemünk elől, hogy akkor támadjon, amikor elalszunk…
És csak görgetjük a Facebook kezdőlapját a végtelenségig, nem számít, ha görcsbe rándul a gyomor az épületromokat ábrázoló képektől, a menekülő családoktól, a harckocsik nyomulásától, világvezetők piros gombra feszülő ujjlenyomatától, a ténytől, hogy ez nem álom, hanem valóság, háború van, itt és most, 2022-ben, Európában. Azt mondják, a történelemtanulás egyik célja, hogy okuljunk a hibáinkból, ezzel szemben a valóság azt mutatja, a történelem eddigi legnagyobb tanulsága, hogy soha, de soha nem tanulunk belőlük.
Tavaly elhunyt nagymamám megritkult emlékezetében végig megmaradtak a második világháború borzalmai, ahogy menekültek még az ő nagyanyjával, kezükben dunyhát cipelve a pincébe az oroszok elől, a német légvédelem folyamatos ágyúzása közepette.
A legutóbbiról, a horvát honvédő háborúról már nekem is vannak emlékeim, emlékszem az este tíz utáni kötelező villanyoltásra, redőnylyukakon keresztül néztük a főúton vonuló tankokat, és arra is, amikor az egyik befordította csövét a házunk felé. Emlékszem az állandó készenlétre, az elkészített konzervekre, gyertyára, gyufára, elemlámpára és takarókra, ha menni kell. Olyan is volt, hogy a nagypapa borospincéjében kellett meghúzni magunkat.
A „csecsepecsék” a szép emlékek közé tartoznak – Csecsének a szomszédunkat hívják, akinek az udvarában esténként összegyűltünk babuskát sütni tárcsalapon, mi, gyerekek parázsba dugtuk a nyársat, hogy fénycsóvákat rajzoljunk az égre, bújócskáztunk, kergetőztünk, meg háborúcskáztunk is sokat, a búcsúban vett játékfegyverekkel harcoltunk, a játékban barát lehettél vagy ellenség.
A felnőtteknek az alkohol volt egyszerre a barátjuk és az ellenségük, pálinkával kelt és nyugodott a nap, szesszel működtek az autók, borgőzben ment tönkre az egészség, a józan ész, a családok.
Nemcsak a bombázás hangjára emlékszem, hanem arra is, amikor a tévében, rádióban kihirdették, vége van a háborúnak. Ujjongva ugráltam a nappaliban, mert noha nem tapasztaltam meg a háborút teljes valóságában, éreztem, most valami olyan, normális élet következik, amire addig csak vágytunk, amelyben nemcsak kenyér, tej és turbós rágó lesz a boltokban, hanem sok minden más is, olyan világ jön, amilyen az én (eszm)életemben még nem volt.
A háború valódi poklát korosztályom, és főleg a nálam fiatalabbak a világ ezen pontján szerencsére csak hírből ismerik. Évről évre megemlékezünk Vukovár és Szentlászló ostromáról, megkoszorúzzuk a kopácsi és kórógyi áldozatok emlékhelyeit, s olyankor advent kezdetéig láthatatlan fekete fátyol mögül látjuk a világot, mélyebben átérezzük, hogy a háborúban valami végérvényesen tönkrement.
Most Fuszenecker Ferenc fotóit lapozgatom Lábadi Károly Drávaszög 1997 című fényképgyűjteményében: lerombolt templomok és lakóházak, magányos emberek, lepusztult, reményvesztett, élettelen élettér, egy fának döntött útjelző tábla – merre mutatott a nyíl akkor, és merre mutat most..?
Egy másik képen a csúzai iskola osztályterme, benne a 4. osztályos kisiskolásokkal. Én harmadikos vagyok akkor, talán ott ülök én is, a kép szélétől jobbra, a terem középső részén, és talán, mint koratavasszal a hóvirág, nyiladozik bennem egy jobb élet reménye, hogy soha, de soha nem ismétlődhet meg még egyszer, ami volt.
