Szabó Palócz Attila vajdasági származású budapesti újság- és regényíró, költő. Legújabb, Kenotáfa című regénye a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közösségének gondozásában jelent meg. Kötetével, valamint munkásságával kapcsolatban beszélgettünk a szerzővel.
– Újságíráson kívül regényt, verset, prózát, mesét is írsz, valamint színészként és filmrendezőként is tevékenykedtél már. Ezek közül melyik terület számodra a legfontosabb? Mely ágazatban sikerült a legtöbbet kihozni magadból?
– Kétségtelenül az irodalomban és az újságírásban találtam meg leginkább a helyemet. Ezt jelzi talán az eddig megjelent tizennégy kötetem, és az előkészületben lévő, tavaszra megjelenő tizenötödik is. De nem vagyok matematikus, és főleg a művészetekben a számok semmit sem jelentenek. A színház és a film a két nagy szenvedélyem, ezt nyilvánvalóvá teszik az írásaim, akár a regényeim is. Játszottam kiváló előadásokban, voltak fontos szerepeim, de már évek óta nem álltam színpadon, kicsit mintha eltávolodtam volna tanult mesterségemtől, hivatásomtól, vagyis a színháztól, amire az egyetemi diplomám révén „hitelesítve vagyok”, más irányba fordult az életem. Filmet is készítettem, forgatókönyvet is írtam, de nem igazán tartom magamat filmesnek.
– Mikor és milyen hatások „löktek” az irodalom, az írás felé?
– Nagyon régen volt, még kisgyermek voltam. Lényegében attól a pillanattól kezdve, hogy megismertem a betűket, folyamatosan írtam és olvastam, megállás nélkül. Magyartanárnőm is megdöbbent, amikor ötödikes vagy hatodikos koromban Gogolról írtam az iskolai dolgozatomban; mellesleg épp arról, A revizor című művéről, amelyikben később, már felnőtt fejjel színészként játszhattam is. Azért lógtam a középiskolából, hogy bemenjek a könyvtárba olvasni… Reggel elmentem otthonról, mintha iskolába indulnék, beültem a könyvtárba, egy délelőtt alatt általában kiolvastam egy-egy könyvet az olvasóteremben, ahol még fűtöttek is rám, meleg volt télen is, aztán hazamentem, mintha suliban lettem volna. Meg is buktam rendesen: egy kiút volt számomra, hogy előre meneküljek, ezért a középiskola befejezése nélkül egyetemre iratkoztam. Mindenképp édesapám hatását kell kiemelnem, aki a bukásomnak persze egyáltalán nem örült, de bízott bennem, amikor az egyetemi felvételire készültem a pótvizsgák helyett. És ő volt az, aki még alsós, kisiskolás koromban esti, elalvás előtti játékként egyszer azt találta ki, hogy írjunk verseket. Ezzel pedig egy életre meghatározta az érdeklődésemet, az egyedfejlődésemet.
– A vajdaságiakon és magyarországiakon kívül kapcsolatban állsz-e más határon túli magyar lapokkal és kiadókkal?
– Igen, természetesen, és úgy gondolom, hogy ez ma már elkerülhetetlen. Rendszeresen publikálok a Felvidéken, de már csak az újságírói munkám miatt is szinte napi kapcsolatban állok erdélyi, kárpátaljai és osztrák könyvkiadókkal is. Folyamatosan kísérem a szlovéniai és a horvátországi magyar könyvkiadást és sajtót is.
– Hogy kerültél kapcsolatba a horvátországi magyar kiadóval?
– Gyermekkorom óta folyamatosan követtem a horvátországi magyar vonatkozású eseményeket, úgy nőttem fel, hogy erősen kötődtem ehhez a régióhoz és különösképp Eszékhez. Persze, akkoriban ez még egészen mást jelentett, mint manapság, hiszen egy ország voltunk. A Magyar Képes Újság akkori szerkesztősége a példányszám növelése érdekében a múlt század nyolcvanas éveiben szerette volna megszólítani a vajdasági olvasókat is, ezért azt találták ki, hogy ottani témákat is bevisznek a lapba. Én akkoriban már rendszeresen publikáltam az Új Symposionban – mellesleg épp a darázsi születésű Kontra Ferencnek köszönhetően, akivel később nagyon jó barátok is lettünk –, a Képes Ifjúságban és a Magyar Szóban is.
Ezért jelentkeztem a lap felhívására, felvettem a kapcsolatot az akkori főszerkesztővel, Tausz Imrével, és így lettem én akkoriban, még javában középiskolás suhancként, pályakezdő kiskölyökként a Magyar Képes Újság zentai tudósítója. Már abban az időszakban több írásom is megjelent a lapban. A kapcsolatunk később még csak nem is a háború, hanem a pályaválasztásom miatt szakadt meg.
Ha publikálási lehetőségekről van szó, én mindig is aktívan számoltam ezzel a lappal – és máig nagyon szép emlékként őrzöm a nyolcvanas évekből a tudósítói munkát –, ezért amikor kiadóban gondolkodtam, számomra szinte természetes volt, hogy felkínáltam a regény kéziratát.
– Mit jelent és mire utal legújabb köteted címe?
– A Kenotáfa egy szándékos és tudatos szótorzítás, ami az emlékhalom jelentésű kenotáfium, cenotaphium, kenotafion kifejezésből ered. A régi görögök szokása volt az antik időkben, hogy azoknak a szeretteiknek, akik úgy hunytak el, hogy nem maradt meg, vagy soha nem került elő a holtteste – elégtek a tűzben, széttépték őket a vadállatok, belezuhantak a lávába –, üres sírhalmokat, úgynevezett kenotáfiumokat emeltek. Azt hiszem, ez egy gyönyörű, méltóságteljes, őszinte megbecsülésre érdemes szokásuk volt! Az EX-YU, vagyis a volt jugoszláv térségben úgy neveznek bennünket: a nemzedék, amelynek ellopták az ifjúságát. Ezek pedig mindenképp mi vagyunk, akik még a régi titói jólétben eltöltöttünk egy boldog gyermekkort, de mire felcseperedtünk volna, már átvette mindennek a helyét az értelmetlen pusztítás, a véres öldöklés. Ez pedig mély nyomokat hagyott bennünk… Ilyen tekintetben önéletrajzi elemeket is tartalmaz a mű. Azzal a megkötéssel, hogy én – bár a személyes élményeim által, egyes szám első személyben, de – nem elsősorban magamnak, hanem a nemzedékemnek szeretnék egy ilyen kenotáfiumot emelni.
– Milyen olvasói körnek ajánlod?
– Nincs olyan ember, akinek ne ajánlanám. Azt szoktam mondani, hogy ez a regény a kilencvenes évekről szól – a mi kilencvenes éveinkről. Hogyan bóklásztunk benne… Arról, ahogyan mi éltük át, és amit velünk tettek ezek az évek. Nem mondom, hogy könnyű olvasmány, de ugyanakkor fontos, hogy szórakoztató is legyen. Elvégre ki az ördög szeretne unalmas regényeket írni?! Mindazonáltal mégsem vagyok egy ponyvaszerző, tehát ez nem egy vasárnap délutáni könnyű olvasmány. Elsősorban tehát azoknak lenne érdemes a kezükbe venni, akik úgy gondolják, hogy szívesen vállalkoznának egy szellemi kalandra, és elfogadják, hogy ebben én kalauzoljam őket. Másfelől ez egy szerelmes regény megcsalásról és megbánásról, érzelmekről és érzelmek nélküli szexualitásról, bulikról és egyetemi létről, pontosan olyan, amilyenek mi, az ifjúságunktól megfosztott fiatalok voltunk azokban az években.
{fcomments}
