A napokban újra a kezembe került Lábadiné Kedves Klára A szeretet soha el nem fogy című könyve, melyben Narancsik tiszteletes úr életpályáját írja le.
Az élet nem lenne értékelhető, ha nem volna halál.
Narancsik tiszteletes és neje nekem több volt, mint köztiszteletben álló lelkész házaspár. Ők pótolták távol élő szüleimet, én meg igyekeztem fogadott gyermekükként betölteni azt a hiányt, ami a határon túl élő gyermekeik miatt alakult ki. Mindennap megfordultam náluk, és tiszta szívből segítettem megkönnyíteni idős napjaikat.
Rózsika néni betegeskedett többet, de sajnos a Tiszteletes úr került kórházba agyvérzési tünetekkel. Nemhogy javult volna az állapota, hanem napról napra romlott. Megérkezett a Budapesten élő Márta lányuk, hogy ezekben a nehéz hetekben bátorítást és reményt nyújtson szüleinek. Amikor haza kellett utaznia, én vettem át a feladatot… Én jártam be a kórházba is. A látvány, ami fogadott, örök életemre belém ivódott. Félig kitakarva feküdt ott az én pótapám. Leszíjazva mindkét keze. Talán infúziót is kaphatott, mert még ott lógott az üres üveg mellette. A kézfeje kék-fekete volt a tűszúrásoktól. Betakartam fedetlen testét, és a törülköző sarkát megnedvesítettem, hogy megtöröljem a kezét. Az arcát is végigsimítottam. Kinyitotta a szemét, és rám nézett homályos tekintetével. Arca már nem reagált, de a tekintetéből éreztem, hogy megismert.
Beszéltem hozzá. Simogattam az arcát, olyan bizonyságot akartam adni abban a pillanatban, hogy ne érezze magát elhagyatottnak, nincs egyedül, ott vagyok mellette.
A szánalom érzése mellett düh is elfogott: Isten miért engedi szenvedni élete utolsó pillanataiban, amikor 60 évig szolgálta az egyházat és őt is? Sírnom kellett volna, de lenyeltem a könnyeimet. Beszéltem hozzá, meséltem az otthoniakról, csak azért is, hogy tudja, mennyire aggódunk érte. Fogtam a vizes poharat és szívószál segítségével megitattam volna, ha lett volna ereje beleszívni. Inkább fújta, csak úgy bugyborékolt a víz… De akkor biztosan tudtam, érzi, hogy mellette vagyok.
Aztán szóltak, hogy lejárt a látogatási idő. Összeszorult a szívem, hogy ott kell hagynom, pedig akkor lett volna a legjobban szüksége valakire.
Megígértem neki, hogy visszajövök még. Tekintetével az ajtóig kísért.
Amikor hazaértem, előtört belőlem az addig visszafojtott sírás. Anyósom azzal akart megvigasztalni, hogy az Isten azt bünteti, akit szeret… Hát akkor engem nagyon utáljon…
Csillapíthatatlan fájdalmamat a hírharang zavarta meg. Tudtam, hogy a Tiszteletes úrért szól a harang.
Elvesztésének tudata azt a vigasztalhatatlan érzést keltette bennem, hogy most örökre elhagyta ezt a világot, melyben mindvégig Istent szolgálta. Hiányát a mai napig is érzem, de tudom, hogy senki sem hal meg addig igazán, amíg emlékeznek rá.
