Tél volt, mikor meghalt a nagyapám. Ilyentájt mindig gyertyát gyújtunk az emlékére – nézem a pislákoló fényét, melyben ott ragyog gyermekkorom emléke. Foszlányok közt kutatok. Szerető karjai közt nőttem fel. Csodás ember volt, akire mindig számíthattam. Gyermekkori éveimet ő tette gondtalanná. Szüleim dolgoztak, így ő lett a család mindenese. A neki járó tisztelet a szeretetből fakadt. Ha kellett, főzött, mosogatott, varrt. Megfésülve indított el az iskolába, ebéddel várt haza. Nélküle még a házi feladatot sem tudtam megcsinálni.
Kézen fogva jártunk a könyvtárba, és esténként együtt olvastunk.
Soha nem beszélt a múltjáról, de azt tudtam, hogy magányos özvegyként lett a családtagunk. Fiatalon veszítette el feleségét, és önerőből nevelte félárván maradt gyerekeit. Aztán jöttek a kommunisták, államosították a vagyonukat. Még a párnát is kivették a feje alól. Kevéske megmaradt értékeit, mint ereklyéket, a mai napig őrzöm. Kereskedő volt, de magánvállalkozóként nyugdíjra sem jogosult. A frontról térdig lefagyott lábbal tért haza. Panasz nélkül viselte a sorsát. Vigaszt a mi szeretetünk jelentett a számára.
Egy napon elesett, és eltört a forgója. Egy hétig volt a kórházban, és tüdőgyulladást kapott. Nem felejtem el azt a napot, amikor anyuka kikért az iskolából, mert nagyapám látni akart. Szorongtam, mert éreztem, hogy nagy a baj. Valamit akart mondani, de nem tudott megszólalni. Le akarta írni, de nem sikerült, a falra kapart valamit…
Még most is átérzem azt a fájdalmat, azt a tehetetlenséget… úgy szerettem volna segíteni! Nekem nem kellett semmit mondania, tudtam, hogy haza akar jönni. Mondtam is anyámnak, de ő leintett, és a papot hívatta.
Fogta a kezemet olyan szorosan, mintha soha nem akart volna elengedni. Anyám úgy tépett ki a karjából. Az ajtóból visszatekintve még láttam a legördülő könnycseppet az arcán. Tudatában volt, hogy ez volt az utolsó találkozás. Tíz percre rá meghalt.
Temetése után lebetegedtem. Hetekig nem tudtam az ágyból felkelni. Mindenki lábujjhegyen járt, mert tudták, hogy a lelkem betegedett bele nagyapám elvesztésébe. A mai napig érzem a hiányát. Ugyanúgy átélem élete utolsó perceit. Az együtt töltött évek nagyon sokat jelentettek nekem, emlékük elkísér egész életutamon.
A bánat mellett most is érzem őt, a megnyugtató ölelését.
A gyertya lángja lassan elhalványul… Benne van az élet, a halál, az emlékezés, mert ez most a mi gyertyánk, drága jó Nagyapám.
