A gyermektelen házaspárok olyanok, mint a kiszáradt gyümölcsfa, mert a gyermek a szerelem gyümölcse, és gyógyír a lélek számára. A legtöbb, amit adhatunk az utódoknak: gyökereket és szárnyakat.
Irma harmincas évei elején ment férjhez – ahhoz a férfihoz, aki 11 évi házasság után is élete legbecsesebb ajándéka lett.
Házasságuk ugyanúgy indult, mint a legtöbb fiatal páré: otthonról álmodoztak, benne születendő gyerekekkel.
Az első terhesség harmadik hónapjában derült ki, hogy már nem él a babája. Hirtelen jött a veszteség. Irma azt hitte, összedőlt a világ. De telt az idő, a babát elsiratta, és csak tovább élt benne a remény. Hitte, hogy terhes lesz újra, és majd gyermeke születik. Nem is egy, hanem több! Biztatták az orvosok, az ismerősök, a barátok is. A második várandósság idején, amikor túl volt azon a bizonyos tizenkettedik héten, elengedte az aggodalmat. Már nem lehet baj! Mégis lett.
A 31. héten sürgős beavatkozásra volt szükség, császármetszéssel megszületett Dávid fiuk. Alig egy percre láthatta őt, már vitték is az intenzív osztályra, mert „nagyon pici” – mondták neki. Az a kép, az a két szó örökre bevésődött a lelkébe. Kaptak egy gyereket öt hétre, akit csak egy pillanatra tarthatott a kezében, de arra a melegségre, arra a törékeny, pici testre mindig emlékezni fog. Ennyi jutott neki belőle. Pedig azon az öt héten át még reménykedtek. Fejlődött, mosolygott, már felismerte az anyja hangját. Várták, hogy mikor hozhatják haza. A bababútorok már a helyükön álltak. Irma épp a kisruhákat vasalta, amikor megcsörrent a telefon.
Irma magánkívül volt… Nem tudta elhinni, hogy a kisfia meghalt. Előtte volt a mosolya, amit aznap délután kapott tőle. Talán ezzel a mosollyal búcsúzott és köszönte meg rövidke életét.
Gyászukban ott volt a lázadás, a harag, a rengeteg miért, a dac. Meg akarták mutatni, hogy ők nem adják fel, az élet erősebb.
Nehéz volt a gyászidőszak, de még nehezebb a következő három év a sikertelen próbálkozások miatt.
És rengeteg fájdalmat okozott nekik az emberek tapintatlansága. Sokan nem értették, miért nincs gyermekük, pedig orvosi szobáról szobára jártak, gyógyszerekkel, reményekkel, kételyekkel, önváddal.
Isten mégis elvette tőlük a gyermekáldás örömét. Eljött a mélypont az életükben. Minden, minden, amiben eddig hittek, megsemmisült.
Kezdtek megérni az örökbefogadás gondolatára. Végül sikerült egy párhetes kisbabát a karjaikba venni. Ez volt az ígéret fia – gondolta Irma, miközben férje aláírta az örökbefogadási papírokat.
Ma már egy négyéves „csodagyerek” boldog, büszke szülei.
Hálát adtak a sorsnak, hogy ő megszületett, és hogy ők így szülővé válhattak.
Megbékélni a múlttal, a veszteséggel és letenni a vérszerinti gyermek iránti vágyat ma is hátborzongató gondolat.
De igazi szülők lettek, mert megtanulták az elfogadást, a megbékélést – hogy megélhessék a jelenük örömét.
