Az édesanyák is megöregszenek, a magas sarkút mamuszra cserélik, a világ dolgaiból már egyre kevesebb érdekli őket.
Eszterék háza közel volt az édesanyjáéhoz, így mindennap meglátogathatta. Tíz éve volt özvegy, de még mindig gyászruhát viselt. Ám fodrászhoz járt, csinos volt. Nagyon szívesen vigyázott az unokákra, mindig lehetett rá számítani ezen a téren is.
Eszter most nézi az anyja görnyedt alakját. Ahogy csoszog a meleg papucsában, amit karácsonyra kapott. Figyeli, ahogy nagyot sóhajtva leül és maga elé mered. Elszorul a szíve. Nézi vészesen öregedő anyját, és furcsa érzés jelenik meg a gyomra táján: egyfajta düh. A legszívesebben kiabálva követelné vissza a fiatal anyját.
Elfáradt anyámban az élet – gondolja. Kétségbeesetten próbálja magára vonni anyja figyelmét, de az semmire sem reagál. Nehézkesen feláll, az ablakhoz megy, és a függönyön át nézi a cinkéket. Eszter átöleli. Érzi a törékeny csontjait a több réteg ruha ellenére is. Mert mindig fázik. Le is fekszik, mintha fájna valamije, de soha nem panaszkodik. Eszter halkan becsukja az ajtót, hogy ne zavarja anyja szundikálását.
Másnap csodálkozva látja, hogy még mindig az ágyban van – épp úgy, ahogy tegnap otthagyta.
Rémülten nyúl a telefon után, hogy hívja a férjét, mert a mamának nagyon fáj a hasa. Mentőre úgysem számíthatnak – így ők viszik el a sürgősségire. De az anyja nem akart már sehová se menni… csak nyugodtan feküdni otthon. Eszter mégis kitartott, segítséget remélve az orvosoktól. Az első kérdés az volt, hány éves a mama. Nyolcvanhat – mondta Eszter. Erre magukra is hagyták a hideg váróban. Nincs orvos, éppen vizitel… Három órát vártak, mire szólították őket, és bennfekvést javasoltak, hogy legyen idő a kivizsgálásra. Eszternek majd megszakad a szíve, hogy ott kell hagynia a tehetetlen édesanyját, aki nem panaszkodik, csak az arcán látszik a fájdalom.
Reggel csörög a telefon – a nővér azt mondja, a mama eszméletét vesztette és meghalt.
Eszter összeroskad. Már bánja, hogy bevitték. Pedig csak segítséget kértek – és most halott.
Rohan a kórházba. Anyja még az ágyon, letakarva. Felüvölt benne a fájdalom – még meleg a teste. Jön a két beteghordó, hogy vinnék a mamát. De hát ez egy édesanya! Ez az anyám! – ordítaná. Kíméletlenül kitolják, azt sem hagyják, hogy megsimogassa áldott jó kezét. Csak utánaszólni tud: „Anyu, szeretünk és mindig is szeretni fogunk!”
A cikk az elektronikus média többféleségének és különbözőségének fejlesztéséről szóló Alap által került társfinanszírozásra.
