Gyurival egy osztályba jártunk az általános iskolában. Jófejű gyerek volt, a matematikához is nagyon értett. Azonban az ötödik osztályban már sokat hiányzott, munkája és ő is elhanyagolt lett. Később hallottuk, hogy a szülei elváltak. Nagyanyjához került, aki rövid betegség után meghalt.
A nyolcadik osztály után mindenki ment a saját útján. Alig hallottunk egymásról.
A tízéves osztálytalálkozóra Gyuri el sem jött. Többen csak annyit mondtak, hogy elzüllött.
A húszéves találkozón viszont jól öltözötten, ápolt férfiként jelent meg. Alig ismertük fel. Mindenki örült a találkozásnak, és néma csendben hallgattuk Gyuri beszámolóját.
„Amikor a nagyanyám meghalt, nem tudtam mit kezdeni magammal. Anyám, apám új életet kezdett, nekik nem kellettem. Kitanultam a lakatos szakmát, mert továbbtanulásról nem is álmodhattam. Megnősültem, két fiam született. A feleségem elég nagyigényű volt. A szerény fizetésből nem tudtam a vágyait teljesíteni. Mikor munka nélkül maradtam, elhagyott. Fiaimat is vitte magával. Nem tehettem semmit. Az alkoholban találtam meg a vigaszt. Olyannyira, hogy a nagyanyám házáért kapott pénzt is elittam. Így lettem hajléktalan. A buszállomásokon húztam meg magam. Nyáron nem volt gond, elaludtam a park padján. Kéregettem, de nem koldultam. Naponta szép összeget össze tudtam szedni, persze mind elittam. Tíz évig éltem az utcán. Volt, hogy öntudatlan állapotban hevertem a betonon, míg egy nap a vöröskereszt össze nem szedett. Nem tudtam ellenkezni sem, mert akkorra már jártányi erőm sem volt. Annyira lesoványodtam, hogy először a kórházba vittek. Emlékszem, amikor megborotváltak, megnyírtak, megfürdettek, nem ismertem magamra. Aláírtam az elvonóra szóló papírokat, és a kínszenvedéses rehabilitáció után úgy éreztem, más ember lettem. A régi énemre nem is szerettem visszaemlékezni. A legnagyobb boldogságom, hogy a fiaimmal is fel tudtam venni a kapcsolatot. Jó állásom van, és jelenleg albérletben lakom. Azóta nem ittam – ne is kínáljatok! Megfogadtam, nem engedem meg magamnak, hogy eluralkodjon rajtam a gyengeség.
Nagyanyám becsületes embert akart faragni belőlem, most büszke lenne rám, de hála a sorsnak, a hajléktalan életemet nem ismerhette meg. Hiánya is tehet arról, hogy olyan magányos lettem. Büszkeséggel tölt el, hogy sikerült kijönnöm a szakadékból” – fejezte be vallomását Gyuri, és egy könnycseppet morzsolt el a szeme alatt.
Mi állva tapsoltunk neki, és szeretetteljes öleléssel bátorítottuk a további kitartásra.
