Damjanich János, Charlie Chaplin és Gubecz Máté… különböző helyekről és korokból származó alakjai a történelemnek, Horváth József asztalán mégis jól megférnek egymás mellett. Talán azért, mert mindegyik fából készült. Jóska bácsi ma már nem farag, inkább a szájharmonikában talál vigaszt borongós pillanataiban.
Tavaly nyáron a főutcát jártam Csúzán, a vörösmarti faluvég felé, amikor az egyik udvarból vidám szájharmonikazenét hallottam. Csárdás és ismerős retróslágerek dallamai csendültek fel. Aztán a zene forrását is felfedeztem: Horváth Jóska bácsi muzsikált az udvarában, láthatóan jókedvűen mulatta az időt. Nótái inkább az ő ifjúkorát idézték, mégis engem is visszavittek valamilyen idilli korba (helyre?), ahol és amikor, ha nem is volt könnyebb semmi, mint manapság, mégis közelebb volt az ember lelke a derűhöz, a napsütéshez, esetleg a mediterrán életérzéshez. Ezt persze lehet, hogy csak Rocco Granata Marina című száma juttatta eszembe. Mindenesetre már akkor felmerült bennem az interjú ötlete, amire most került sor.
Jóska bácsi valamikor fafaragással is foglalkozott. Fel is sorakoztatta néhány munkáját a konyhaasztalon.
– Na és tudod-e, hogy ez kit ábrázol? – kérdezte.
Charlie Chaplin volt az, kedvenc komédiása. Petőfi és Damjanich, Napóleon és Tito marsall sorakoztak még az asztalon, persze hogy megismertem valamennyit, hűen visszaadták a jól ismert arcvonásokat a fából faragott szobrocskák.
– Ő meg itt Matija Gubec (Gubecz Máté), a horvát parasztlázadás vezetője, akit Dózsa Györgyhöz hasonlóan tüzes vastrónon végeztek ki – mutat egy másik alakot.
És van még itt mulató kuruc, római katona és néhány női akt Jóska bácsi miniatűr csarnokában.
A fafaragásra magától jött rá, valamennyi alkotását egyszerű bicskával készítette. Vitorlásokkal kezdte még tizenévesen, emlékszik rá, milyen szépen úszott háromárbócos hajója a vízen a sepsei kaszálóban egy nagyobb tavaszi áradás után. Felhúzható játékpisztolyaival meg annyit keresett, hogy egy valódi, első világháborús forgótáras pisztolyt vett belőle, aminek aztán majdnem baleset lett a vége. A fegyver végül bölcs döntése eredményeképpen a klozetben végezte…
Géplakatos volt, Szabadkán tanulta a szakmát. Szerinte túl nagy hangsúlyt fektettek az elméleti oktatásra, s a szögfüggvények tanulása mellett a gyakorlatban csak a reszelésre jutott idő. Ennek a műveletnek szerencsére jó hasznát vette az apatini kötőgépgyárban. Később Svájcban dolgozott több tonnás és több tízezer lóerős dízelmeghajtású tankhajómotorok gyártásán. Végül pedig a meccői, majd a pélmonostori húsgyárban volt gépész. Lábproblémája miatt korán nyugdíjba ment, azután már csak napszámba járt, szőlőt művelt.
– Ma már nem farag, Jóska bácsi?
– Most már csak muzsikálok, az nem nehéz. Csak úgy, a magam vidítására, amikor el vagyok keseredve – válaszolja.
Valamikor dalolni is szeretett – teszi hozzá –, habár általános iskolai tanára Vörösmarton „bográcshangúnak” titulálta, az énekkarba se kerülhetett be.
Előhozza szobájából a jó öreg szájmuzsikát, és rázendít: „Húzd rá, cigány, betyár a kedvem, sarkantyú peng, a szoknya lebben” – zeng a konyha.
– Na, most te mondj egyet – ajánlja.
A Gyere, Bodri kutyámat ismeri-e, kérdezem, s már szól is a jól ismert nóta.
Azután egy másik, még a svájci időkből, ahol a társaság szinte csak Jóskákból állt: „Egy Jóska van a faluban, azt is bolond csavargónak mondják, lépteivel éjjel-nappal méregeti a főutca hosszát…”
– Jó sok nótát ismer – jegyzem meg.
– Száznál is többet, ha kell, másfél órát húzom dalismétlés nélkül.
Amikor az egészségi állapotáról érdeklődöm, mégis a feledékenységet emeli ki, keresztrejtvényfejtéssel védekezik ellene.
– A régi időkre jobban emlékszem, mint arra, hogy mit ebédeltem tegnap. Hol a fejem fáj, hol a hátam, a vesém, a lábam… megvénültem. Nyolcvankettő leszek áprilisban.
– Van-e kedvenc nótája?
– Már magam sem tudom, hogy melyik, mindegyiket szeretem – válaszol Jóska bácsi, de már szájához is emeli hangszerét. „Mikor mentem hazafelé, megnyílt az ég háromfelé, ragyogtak rám a csillagok, mer’ tudták, hogy árva vagyok…”
Remélem, idén nyáron is hallom majd a muzsikaszót, ha arra járok.
