Čaud Lívia Ausztráliában született, ott járt iskolába, és ott is ment férjhez. Szülei negyven évnyi ott-tartózkodás után döntöttek úgy, hogy hazaköltöznek Horvátországba. Lívia és férje is úgy határoztak, hogy velük tartanak. Előző számunkban azzal foglalkoztunk, hogyan töltik külföldre szakadt honfitársaink az ünnepeket, most viszont arról beszélgettünk, hogy hogyan is tudták a távoli földrészről érkezettek megszokni az itteni viszonyokat, sikerül-e beilleszkedniük.
Lívia szülei több mint negyven éve vándoroltak ki Ausztráliába a szebb jövő reményében, így ő ott látta meg a napvilágot. Édesanyja szerint ezek az első évek voltak a legnehezebbek, és Lívia születése némi fényt hozott a család életébe. Lívia anyja az ő iskolakezdéséig nem dolgozott, mivel nem volt kire hagynia, nem volt „nagymamaszerviz” sem rokon a közelben. A kislánynak hamar önállóvá kellett válnia, mert egy fizetésből ott sem lehetett sokra jutni.
– Édesapám általában délutáni és éjszakai műszakokat vállalt, így mindig ő vitt el az iskolába, amely 9-től délután háromig tartott. Mindig egyedül mentem haza, a lakásból addig nem volt szabad kimennem, amíg anyu haza nem ért. Ez volt az első lakásunk, egy harmincemeletes épület 18. szintjén éltünk. Nem igazán szerettem ott lakni, az első családi házunkban már sokkal jobban éreztem magam, és ott már több iskolatársam is lakott a környéken – meséli Lívia.
Sokfelé jártak, általában hármasban, a szülők rendezvényekre, bálokba is magukkal vitték Líviát. Azon a tájon kevesebb magyar élt, így ahhoz, hogy rokonnal vagy ismerőssel találkozzanak, több órát is utazniuk kellett.
– Talán ezért is azt volt a legnehezebb megszoknom, hogy most elég csak átmennem a szomszédba, és máris rokonokkal, barátokkal találkozhatom. A szomszédunkban él a két nagybátyám, így rájuk mindenben számíthatunk. Mi eddig viszont csak magunkra voltunk utalva, és ezt is szoktuk meg. Egy olyan utcában laktunk Melbourne külvárosában, ahol a harminc házban tíz nemzetiség élt. Szomszédaink is folyamatosan változtak, a szemközti ház a tíz év alatt négy gazdát cserélt – mondja Lívia.
Lívia számára nem volt idegen ez az ország, különösen nem Várdaróc és Vörösmart, ahol a rokonai élnek, hiszen születése óta négyszer voltak itthon több hetes vakáción, és mindig nagyon jól érezte magát. Férje rokonságát is végigjárták legutóbbi látogatásukkor, aki szintén horvátországi gyökerekkel rendelkezik, így közösen döntöttek arról, hogy ők is szüleivel tartanak és Várdarócra költöznek. Szülei már egy ideje tervezték a hazatelepülést, és az eladó házakat is nézegették, de talán akkor vált valósággá számukra az egész, amikor nagy meglepetésre sikerült kétheti hirdetés után eladni ottani házukat. Aztán jött a csomagolás és a dilemma, mit vinni és mit eladni. Másfél éve vannak itthon, a második karácsonyt töltik már a rokonok körében, de még mindig nem teljesen sikerült berendezkedniük.
Az itteni időjárásra jellemző kemény hideget még nem tapasztalták meg, mivel a tavalyi és az idei tél is (eddig) igencsak enyhe, de ennek ellenére is nehezen állt át a szervezetük. De most már Lívia egyre jobban megszokja, ahhoz pedig különösen könnyen hozzászokott, hogy amíg Ausztráliában még a legmelegebb napokon is fúj a szél, addig felénk sokkal több a szélmentes nap.
Amit viszont a mai napig nem tudott megszokni, az a „jobbra hajts!”, egyszerűen nem tud átállni az úttest jobboldalán való vezetésre.
– Nagyon könnyen megszereztem a jogosítványt. Édesapám tanított meg vezetni, Ausztráliában ugyanis nem kötelező oktatóra költeni. A sikeres elméleti vizsga után akár azonnal volán mögé ülhet az illető, csak ki kell tenni az L betűt az autóra, és egy olyan személynek kell ülnie a kezdő sofőr mellett, akinek van jogsija, és tud tanítgatni. Egy év eltelte után egy újabb vizsga következik, ezután 3 évig egy P betűt kell a kocsira tenni, és majd csak ezt követően kap az ember teljes értékű jogosítványt. Én az összes vizsgakövetelménynek eleget tettem, és kint külön kocsim is volt, amivel rendszeresen közlekedtem. De ott sokkal nyugodtabbak, elővigyázatosabbak a vezetők, itt viszont gyorsan, idegesen vezetnek, amit, úgy érzem, sohasem tudok majd megszokni – mondja.
Egyelőre a szüleivel élnek, de szeretnének majd saját házat, egyre több barátra is szert tesznek, férje, Goran pedig már a labdarúgó-egyesületben is feladatot vállalt, úgyhogy lassan, de biztosan sikerül beilleszkedniük Várdarócon.
