Ezek a mai fiatalok folyton fura kütyüket nyomkodnak, és még furább nyelven beszélnek.
A kicsi gyermeknek még színes a fantáziája és nagy a nyelvteremtő ereje. Megérti az abszurd kis versikéket, mondókákat és ismételni is tudja. De az iskolások kedvét keretek közé szorítják tankönyvekkel, hangulat nélküli tanórákkal. Mindezzel leszoktatják őket az alkotó tevékenységről. Szegényes a szókincsük, nem tudnak beszélni, fogalmazni.
A kamaszkorban aztán olyanná formálja szóhasználatát, hogy még véletlenül se hasonlítson a felnőttekéhez. A legegyszerűbb szavak is sokszor egészen mást jelentenek nekik, mint a szüleiknek. Kifejezéseiket, félmondataikat csak a beavatottak értik, ezeket főként saját köreikben használják.
Az ember nagyszülőként néha csak a fejét kapkodja, amikor tinédzser unokái beszélgetnek. Próbálok nyitott lenni a világ dolgaira és újdonságaira, hogy értsem, mit is akarnak mondani.
Egyik unokámtól ezt a levelet (üzenetet) kaptam a minap:
CSŐ-PÉ! MAMSZ!
BOCSI. MI-CSI? MIZU?
HA IDE HÚZOD MAGAD, MAJD MEGDUMCSIZZUK A SZÜLINAPOM.
KIRÁLY LESZ. FRANKÓ JÓ KIS BŐR IS JÖN.
OTT LESZ A SZÚNYOG CSŐDÖR IS. AZ A SULIBA CSAK A TŰZIFÁT GYŰJTI TÉLIRE. DE AZÉRT JÓ FEJ.
TEGNAP MI IS ÍRTUNK RÖPCSI DOLCSIT TÖRIBŐL.
MUTER KI IS AKADT MERT KARÓT KAPTAM.
PIPA VOLT EGÉSZ NAP. NA, MAJD LEHÜL.
FATER NEM IS TUDJA. AZ CSAK GÜRIZIK. ALIG KOMÁLOM.
KÜLÖNBEN MINDEN OKSI, MAJD HÚZOK HOZZÁD! CSÁ!
Ezt a nyelvet csak az a felnőtt értheti meg, akit a fiatalok maguk közé engednek. Számomra megtiszteltetés, hogy ezek közé sorolhatom magamat. Közelebb kerültem a kamaszodó unokákhoz. Jobban megismerem őket a nyelvük által – egyébként ezek a szavak vidámak, érdekesek, vagányak, merészek.
Még a kapcsolatunk is jobb, mert mindig veszem a lapot…
Nem az számít, hogy ki hány éves, hanem az, hogy tiszteljük egymást tekintet nélkül az életkorra, és együtt ápoljuk azt a nyelvet, amelyet ők úgy „csípnek”.
