Márta 28 éves volt, amikor a neve elé odakerült: özvegy. Férje egy „hétköznapi” motorbalesetben veszítette életét. Szinte őrjöngött a fájdalomtól, de ott voltak a gyerekei, akikért élnie kellett. Azt színlelete, hogy túl van a gyászon, mert rájött, hogy bármit is tesz, szeretett férje nem lehet mellette. Mosolyt erőltetve az arcára, egyedül nevelte gyermekeit.
De eljött az az idő is, amikor a gyerekei a saját útjukat járva egyedül hagyták. Márta úgy érezte, egy kicsit meghalt. Ha mozdult a kilincs, mindig felkapta a fejét, hátha megjöttek. De nem jöttek. Száz meg ezer kilométerre voltak tőle. Lassan próbálta megszokni a lehetetlent.
Természetessé vált, hogy interneten, telefonon beszélget csak velük. Már fel sem tűnik. Nem fáj. Nem annyira. Persze vannak napjai, amikor görcsbe rándul a gyomra: csak nem érte őket valami baj? Nagyon félti őket.
Izgatottan készül minden találkozásra. Alig várja, hogy átölelje őket. Nem mondja el nekik, hogy nagyon aggódik értük. Itt lesznek, és újra zajos lesz a ház. De hiába nyugszik meg egy pillanatra, belehasít a tudat, hogy újra elmennek.
Úgy kell megszokni a hiányukat, ahogy annyiszor megszokta már: óvodás, majd kisiskolás korukban, aztán a gimnazistákét. Mind ritkábban jöttek, végül elmentek. Tisztában volt vele, hogy ennek így kell lennie, ez a természetes. Élik a maguk életét. Márta örül, hogy megtalálták a helyüket, akkor is, ha az a hely messze van. Van jelenük és jövőjük.
Jönnek és elmennek, és Márta szívéből mindig elvisznek egy darabot. Ezt ők is tudják, mert jó emberek, ő nevelte őket ilyenné.
Fájni fog neki, de majd újra megszokja a hiányukat, mert egyszerre szép és nehéz is szülőnek lenni – olyan, mintha a testeden kívül hordanád a szívedet…
