A kórház félhomályos szobáiban szinte hallani a csendet. M. már három hónapja fekszik az intenzív osztályon. Nem történik semmi, csak az infúziós üvegek cserélődnek. Azon el lehet mélázni, vajon mi értelme ezeknek a csepegő folyadékoknak, mikor ő is tudja, hogy nem segít rajta. Tizenöt kilót fogyott. Nincs ereje még a fejét se az ajtó felé fordítani, hogy vajon jön-e már a férje?
Megígérték az orvosok, hogy ma vele lehet, hiszen Szilveszter napja van; még akkor is, amikor a betegség, a halál nem ismeri az ünnepet, a naptárt.
De most az a fontos, hogy együtt lehetnek. Egyszerre nehéz és könnyű. Egy időben van jelen a fájdalom, a szomorúság és a lelki melegség.
Nem kell beszélgetni, csak egymás kezét fogni. A múltat már hátrahagyták. Együtt voltak jóban-rosszban éveken át. Már csak az emlékek vannak. A jövőről sem beszélnek, mert a remény melegsége kihűlt a szívükben.
A csendes kórházi folyosón talán még a nővér is lábujjhegyen jár, hogy ne zavarja meg az utolsó levegővételeket. De a lélegzet leáll. Nem várta meg, hogy az óra elüsse a 12-t. A kézszorítás is meglazult. Hova lett a boldog új év? A nővér részvéttel áll a házaspár mellett. Csöndesen letakarja M. arcát, és felsegíti az ágy mellől a zokogó férjet. Nem tud vigaszt nyújtani.
J. nem emlékszik, hogyan jutott ki a kórházból, csak nagyon egyedül érezte magát és rettentően fázott. Nem tud hazamenni, még jó pár kört tesz a városban, ahol a szilveszterezők víg zaja kíséri. Úgy érzi, hogy senkihez sem tartozik, senki nem tudja átérezni bánatát.
Csak reggel szólt a gyerekeknek, hogy anya meghalt. Nem akarta zavarni senki szilveszteréjszakáját sem. Kezdődhetett az új év első napja – a gyász, a veszteség feldolgozása. A szorongás, a félelem, az aggodalom, hogy hogyan lehet helytállni ebben a nehéz helyzetben. Miként folytatni az életet?
A temetést követően elcsendesedett a külvilág. Jöhet a magány, az érzelmek felszakadása – a szép emlékek felidézése, fájdalom, harag, keserűség, szorongás. Már M.-et is vádolja, amiért elhagyta őt, amiért ekkora fájdalmat okozott távozásával. Özönlenek a gondolatok. Az egészségügyi személyzet vajon megtett-e mindent a megmentéséért? Már kezdte magát is vádolni. Mi az, amit meg kellett volna tennie, vagy még elmondani… Elbizonytalanodott, önbizalma megingott, mintha egy része eltávozott volna az elhunyttal. Próbál arra gondolni, hogy biztos más is kerül ilyen helyzetbe. Ettől nem vigasztalódik, sőt, most már saját magát sajnálja. Így kell tovább élnie, akár van értelme, akár nincs. Gépiesen főzi a kávét és teszi ki a két csészét. El kellene fogadnia, hogy egyedül van.
A csendes, sajgó fájdalom keserűvé teszi minden napját, minden éjszakáját, és amikor éjfélt üt az óra, nem a búcsúzás pillanata villan be, hanem a találkozásé.
Nem igaz, hogy az ember a szenvedéstől bölcsebb lesz. Mikor megérti a végzetet, nyugodttá és olyan félelmetesen magányossá válik, és jajveszékel a lelke az élettől, az örömtől.
Most jött rá: semmi sem égeti annyira a szívet, mint az üresség, a veszteség tudata, és az, amikor ráébredünk, hogy mennyit jelentett számunkra az, aki elment.
