János élettársi kapcsolatban élt Arankával. Soha nem hozták szóba a házasságkötést. Kapcsolatukat nem a nagy szerelem jellemezte, de azért elvoltak. Miután János kamionsofőr volt, keveset tartózkodott otthon. A hosszú utazásokat jól megfizették, Aranka élvezte a jómódot. Soha nem kellett munkát vállalnia. Hosszúlejáratú hiteleket vetetett fel Jánossal. Ugyanis folyamatosan „megkívánt” valamit, a legdrágább robotgépektől a masszázsfotelig.
Tizenegy éve voltak együtt, amikor Jánosnál gyomorrákot diagnosztizáltak. Alig volt ötven éves. Reménykedve vetette alá magát a nehéz kemoterápiai kezeléseknek. Eközben is elvégezte a ház körüli munkát. Nagyon lefogyott, betegszabadságra kellett mennie. És kezdett csökkenni a jövedelem. Aranka nemsokára arra kérte Jánost, hogy költözzön vissza az édesanyjához, ő nem tudja az ápolását vállalni, ha ágynak esik.
Három nejlonszatyorba csomagolta össze a holmiját, így érkezett meg a 78 éves édesanyjához, aki utolsó erejét összeszedve fogadta szeretett fiát. A legszívesebben sorsot cserélt volna vele… Fájó szívvel nézte, ahogy a fia ágynak esik. Etette, pelenkázta, éppúgy, mint kicsi korában. Fájdalma leírhatatlan volt.
A karjaiban halt meg. A temetés is lezajlott, ahova Aranka nem is ment el. Soha nem volt köztük nézeteltérés, de a betegség elválasztotta őket.
A nagy gyász közepette megjelent az összetört anyánál, és büszkén jelentette be, hogy jár neki az özvegységi nyugdíj, de ő abból nem tudja törleszteni a felhalmozódott számlákat. Letette őket az asztalra, és szó nélkül távozott.
A család megdöbbenve vette tudomásul, hogy János az életét és munkáját egy olyan asszonyra pazarolta, akinek csak addig volt jó, amíg haszon volt belőle.