– Ne fűzz olyan hosszú cérnát a tűbe, mert majd messzire fogsz férjhez menni – figyelmeztette Mártát az anyja viccesen. Ő akkor még hosszabbra húzta a cérnát, arra gondolva, hogy ez tényleg így fog lenni.
Messze a családi fészektől, jó pár száz kilométerre ment férjhez. Az első pár év még érdekes volt az újszerű világban. Más családi hagyomány, más szokások, amelyeke próbált beilleszkedni.
Új élményekkel tért haza hétvégenként, ezeket elragadtatva mesélte szüleinek.
Mikor gyerekekkel gyarapodott a családja, mind ritkábbak lettek a hazalátogatások. Volt, hogy hónapokig nem jutott haza, hiszen annyira elfoglalt lett: a munka, a gyerekek… A születésnapok, disznótorok elmúltak úgy, hogy szülei nem ültek a családi asztalnál. Fájó szívvel döbbent rá, hogy saját szüleit mennyire mellőznie kellett. Ez lett volna a befűzött, hosszú cérna?
Öregedtek a szülők otthon is, körülötte is. Neki az anyósát kellett ápolnia, miután anyjának egy pohár vizet sem tudott adni. A honvágy fokozódott. A sok teendő, elfoglaltság miatt még ritkábbak lettek a látogatások. Szülei haláláról is telefonon értesült. Rohant a temetésre, de a sok ki nem mondott szó, tett már pótolhatatlan volt.
– Lányom, ne fűzz olyan hosszú cérnát a tűbe, mert te is majd messzire fogsz férjhez menni – mondogatta Márta a lányának.
És mit ad a sors, a „történelem” megismétlődött. Lánya már a határon túl alapított családot.
A távolság megmutatta, hogy mennyire hiányoznak egymásnak. Hétvégéken próbáltak együtt lenni, de azok is úgy ritkultak, mint Márta idejében. Az anya ismerte ezt az érzést, hiszen már átélte, és tudta, hogy lánya is szenved, amikor szülei nem kerülhetnek a családi fényképre sem.
Nem panaszkodtak egymásnak, mert minden tekintetben benne volt a fájdalom. Belenyugodva a távolságba élték életüket. A család volt a legfontosabb, ahonnan kiszorultak az öregek. A sors keze… Miért kell feladni azt a családi fészket, ahol gyerekként felnövünk? A távolság nem szüntetheti meg a szoros kapcsolatot a szüleinkkel.
Értékeljünk minden egyes percet, amit az élet ad, és igyekezzünk nem elfeledni, hogy honnan származunk, ha új családot alapítunk. A gyökerek mélyen a szívünkben vannak, amelyeket nem lehet és nem is szabad elszakítani akkor sem, ha távol kerülünk a szülői háztól.
