Nem véletlen, hogy az első igazán őszi hónap kezdetén fordulunk erőteljesebben a temető felé, hiszen minden az elmúlást juttatja eszünkbe. A halottak napja előtt rendbe tesszük szeretteink nyugvóhelyét. A lábam alatt megzizzen a sárga falevél, de most mintha ezzel megzavarnám az áldott csendet, ami körülvesz. Munkám végeztével leülök a sír szélére, és tekintetemmel körüljárom a sírkertet.
Kedves ismerősök, barátok alakjai villannak föl. Jó visszaemlékezni rájuk.
Egyszer mindenkinek el kell számolnia, és akkor nem azt kérdezik majd, mekkora házad volt, hanem azt, hogy hány embernek adtál otthont. Nem a ruha alapján ítélnek meg, hanem hogy hány embernek segítettél felöltözni. Akkor nem számít a pénzed, csak az, hogyan kellett ahhoz élned, hogy mindazt megszerezd. Ott nem kérdés, mi volt a munkád, hanem az, hogy tettél-e jót is. Nem lesz fontos, hány barátod volt, de meg kell mutatnod, te hány embernek voltál igaz barátja. A hajad színe sem fontos, a lelked tisztasága fogja elárulni, hogy ki vagy.
Vajon tényleg az e világból elköltözött szeretteinket sajnáljuk, vagy saját magunkat? Ők örökségül hagyták itt a földi létet, és már olyan helyen vannak, ahol a jóság, a szeretet árad rájuk. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy saját magunkat sajnáljuk, mert többé nem látjuk az arcukat, a mosolyukat, nem halljuk szavaikat, nem érezhetjük ölelésüket, közelségüket. Fáj a hiányunk, még akkor is, ha tisztában vagyunk a ténnyel, hogy sokszorosan jobb ott nekik, mint itt, közöttünk.
Elhessegetem az emlékezés és a szomorúság pillanatait. A fák lombjai között itt-ott „beles” a napfény is. Lépteimet halkabbra veszem és indulok az „életbe”, itt hagyva a temető csendjét. Még egyszer visszanézek és halkan becsukom a kaput. Az ott maradottakat pedig arra kérem, hogy fentről vigyázzanak ránk. Egyébként mi is oda igyekszünk.
