Az elmúlt hetekben írtunk a laskói Vitéz-házról, amely nemrég a HMDK tulajdonába került, és többek között tájházként is üzemel majd. Az épület, mely a jövőben a helyi közösséget szolgálja, valamikor egy családot tartott össze. Dr. Vitéz József mesélt nekünk családjáról.
A Vitéz családnak évszázadok óta itt állt a háza, a falu főutcájában. A mai épületet 1902 és 1904 között emelték. Az eltelt több mint száz év alatt a lakóház, csakúgy, mint a gazdasági épületek, a folyamatos karbantartásnak köszönhetően megőrizték eredeti formájukat.
A család története a távoli múltba nyúlik vissza, az első írásos feljegyzés Mária Terézia uralkodásának az idejéből, 1768-ból származik. A feljegyzés arról tanúskodik, hogy e helyen lakott és fizetett egyházi adót a család egyik felmenője, Vitéz János.
Köztudott, hogy a drávaszögi magyar őslakosság nagy része a szülőföldjén vészelte át a török időket, és időközben az új hitre térítette őket Sztárai Mihály református prédikátor. Bizonyára közéjük tartoztak a Vitéz család ősei is. A ház utolsó lakója Vitéz József (1919-2014) volt, riportalanyunk, dr. Vitéz József édesapja.
– A Vitéz családot mindig a mély vallásosság jellemezte, édesapám kálvinista szigorral nevelt engem és testvéreimet. Mindig azt mondta, „megadjuk az Istennek, ami az Istené, a királynak, ami a királyé, de ami a kapun belül történik, az a mi világunk”. Ez azt jelentette, hogy szorgalmasnak kellett lenni, becsületesnek és szerénynek – emlékezett vissza Vitéz József.
Neveltetésük fontos részét képezte a munka és a tanulás
A szigorú nevelés a gyakorlatban úgy nyilvánult meg, hogy már egész fiatalon teljes mértékben kivették részüket a mezőgazdasági munkákból, de a tanulásra is nagy hangsúlyt fektettek.
A család közel ezer kötetből álló házi könyvtárában megtalálható volt a magyar irodalom klasszikusaitól kezdve a művészeti ismereteken át a tudományos könyvekig sokféle tematika, a szomszédok is innét „kölcsönöztek” olvasnivalót telente.
– Apám úgy látta, az akkori Jugoszláviában a parasztembernek nincs jövője, ezért ösztönzött bennünket tanulásra – mondja Vitéz József.
A laskói általános iskola elvégzése után el is került otthonról. Újvidéken fejezte be a gimnáziumot, majd Pécsett folytatta tanulmányait. Néhány évig Pélmonostoron, Főherceglakon és Zomborban dolgozott, majd kiköltöztek Németországba. A frankfurti egyetemen szakosodott az aneszteziológia területére, majd főorvos volt egészen nyugdíjaztatásáig. Míg ő az orvosi pályára állt, nővére építész, húga pedig vegyészmérnök lett.
– Az otthonról hozott szellemben neveltük gyerekeinket is. Az én családomban öt orvos van: rajtam kívül a feleségem, két lányom és a vejem is, kis kórházat tudnánk nyitni – mondta József tréfásan, megjegyezve, a szélesebb családban van építészmérnök, gépészmérnök, profi sakkozó is.
– Egyikünk sem vallott szégyent, a szülői ház mindenkit „elindított”, még ha ez gyerekként nem is volt mindig egyszerű. Volt majdnem egyhektárnyi szőlőnk, ami a laskóiakra nem jellemző, ezenkívül állattenyésztéssel foglalkoztunk, lovakat is tartottunk. Amikor nyári szünetben a többi gyerek fürödni ment vagy focizni, később meg már a lányok után, nekem permeteznem kellett a szőlőben. Úgy elegem lett ebből a munkából, hogy akkor megfogadtam, soha többé nem „nyúlok” szőlőhöz. És mit ad Isten, miután elmentem nyugdíjba, vettem egy kis házat Balatongyörökön, ahol hobbiszinten borászkodom. Nem termelek sokat, néhány száz litert, de elégedett vagyok a minőségével. Apám 93 éves volt, amikor elvittem oda, azt mondta, nem gondolta volna, hogy az ember hatvanéves kora után szőlőt vesz magának – emlékezett vissza József, hozzátéve, ami gyerekkorukban nehezükre esett, titokban meg is szerették.
Öröm számára, hogy „tájház” őrzi majd családja emlékét
A honvédő háború elmúltával még gondolt rá, hogy hazaköltözik a családi házba, de rá kellett jönnie, hogy családja, egész élete már jelenlegi otthonához köti.
– Szerencsére a HMDK-nak és Munk Eriknek szép tervei vannak a házzal, akiknek ezúton is köszönetet mondanék, mert így legalább van rá esély, hogy valamilyen formában megmarad a ház és a családunk emléke is – mondja József, hozzátéve, családtagjai is úgy látják, ez a legjobb, ami a házzal történhetett, a horvátországi magyarok kulturális, közösségi szükségleteit szolgálja majd. Ő is hazalátogat évente, ha van rá mód, és ami szintén fontos, bízik benne, hogy unokái is betérnek majd ebbe a házba, ha erre vezet útjuk, hogy megnézzék, honnan származik a nagyapjuk.
