Irénke szerencsésnek mondhatta magát, hiszen életútját szeretet szegélyezte. Szüleinek egyetlen gyermeke volt. Gyermekkora a gondoskodás, a törődés jegyében telt el. Belénevelték az egymás iránti megbecsülést.
Férjét egy szüreti bálban ismerte meg. Nagy volt a szerelem, és nem is volt gond, hogy a szülői házból a harmadik faluba költözik. Felhőtlen házaséletükből csak a gyerekáldást hiányolták. De a kegyetlen sors közbelépett: férje negyvenévesen olyan erős agyvérzést kapott, hogy kerekes székbe kényszerült. Beszédkészségét is elveszítette. Hulló könnyeivel mintha bocsánatot kért volna feleségétől, hogy ilyen tehetetlen állapotba került.
Irénke igaz szeretettel ápolta férjét hosszú éveken keresztül. Etette, fürdette. A némaság sem távolította el őket egymástól. Életük legértékesebb éveit a betegség uralta. Tizenkét év múlva a férje szép csendesen meghalt. Irénke összetört, de csak a temetés után vette észre, hogy az ő egészsége is ráment. Addig soha nem foglalkozott magával, csak azzal, hogy férjét szeretettel ellássa. Először azt hitte, hogy a gyász gyengítette le, de a rohamos súlyvesztés miatt már kénytelen volt orvoshoz fordulni. Megdöbbenve vette tudomásul, hogy rákos beteg lett. Soha nem hitte volna, hogy ő is beteg lehet egyszer, hiszen erre még gondolni sem volt ideje. Visszaköltözött idős szüleihez, hogy belőlük merítsen erőt a betegséggel szembeni harchoz. A szülők mindent megtettek egyetlen gyermekük gyógyulása érdekében. Eladták földjüket, hogy autót bérelhessenek lányuk számára, amikor kezelésre kellett mennie. A gyógyszerek is drágák voltak. De nem tudták legyőzni a betegséget, ám az összetartozás erőt adott a megpróbáltatásban. Az idős szülők kimondhatatlan fájdalommal temették el lányukat.
Irénke életútját mégis a szeretet jellemezte. Míg ő ápolt, amíg őt ápolták, mindig érezte a hihetetlen törődést, a tiszteletet. Egész élete a betegségről, a halálról szólt, de beletörődve szenvedte el a reá szabott sorsot. Meg tudott küzdeni a nehézségekkel, mert a szeretet útját járta.
