Rozi már tíz éve özvegy volt. Nem gondolta, hogy ennyi évet kibír a magány árnyékában. Gyermekei, de már unokái is felnőtt emberek voltak, akik ritkán jöttek látogatóba. De Rozi nem is szorult segítségre. Soha nem hanyagolta el magát se testileg, se lelkileg. Ápolt külsőjével a 72 évéből jó párat letagadhatott volna.
Nagyon szeretett a piacra járni. A sarki kávézóban találkozott barátnőivel, ahol aztán megbeszélték az egész heti történéseket. Utána ment friss gyümölcsöt venni. Az eladó minden alkalommal túlmérte a portékát. Már szóvá is tette, hogy ő nem ennyit kért, de a mosolygós tekintet megnyugtatva visszaigazolta, hogy a ráadás ajándék. Hízelgő volt, hogy az 56 éves eladó szemet vetett rá, de ő sem volt közömbös iránta.
Az esze súgta, hogy hibát követett el. Próbált harcolni az ösztöneivel, de igazából nem is akarta legyőzni őket. Aztán elérkezett a pillanat, amikor megadta magát az érzéseinek.
Nem hitte volna, hogy ilyen idős korában még megérinti a szerelem, ami úgy összeszorítja a szívét, hogy már a gondolattól is könny szökik a szemébe.
Soha nem gondolta volna, hogy még méltó lehet arra, hogy valaki szeresse. Biztonságban érezte magát. Oltalmazó jóérzés kísérte minden titkos találkozásukat. A sors nem mindennapi boldogságot adott neki ajándékba.
Nem tartotta természetesnek, hogy együtt vannak, de mindennap ajándék volt egy olyan ember mellett, aki, hogyha ő beteg volt, akkor is elmondta, hogy mennyire szereti és mennyire szépnek látja. Csodás érzés, hogy önmaga lehetett mellette. Nem beszéltek a kapcsolatukról, sem a jövőről, csak hagyták, hogy sodorja őket a közös boldogság.
Rozi nem mert tervezni – az orvosok azt mondták neki, hogy szívelégtelenségben szenved. Sokszor elhanyagolta a gyógyszerszedést, talán ez is lett a veszte.
Este arra készült, hogy másnap a piacra megy, de sajnos nem virradt rá a reggel. Álmában meghalt. Barátja 72 szál rózsával fedte be a koporsót. Felesleges volt a szó, a tett feltárta a titkot és azt, hogy a szerelemben a kor mit sem számít.
