Valamikor nem volt ritkaság, hogy a nagycsaládosok cselédnek adták gyermekeiket. Rozi mindössze tizennégy éves volt, mikor szobalánynak állt az urasághoz. Szép lány volt, ezt maga is tudta. A gazdának is feltűnt a szorgalmas, szemrevaló lány. Állandóan a nyomában volt. A naiv Rozinak még tetszett is a helyzet, a jóképű uraság közeledése hiúságát is növelte.
Akkor lett baj, amikor teherbe esett. Terhességét a cselédlakásban hordta ki úgy, hogy senki sem tudott róla.
A házban három lány született, és mikor ő megszülte a kisfiút, még aznap elvitték mellőle, hogy még a karjába sem foghatta. A gazda örült a fiúgyereknek. Ő nevelte föl anélkül, hogy bárkinek magyarázattal szolgált volna.
Rozit betegen, tejlázzal azonnal el is bocsátották. Oly fiatal volt, fel sem fogta, mi történik körülötte. Megsebzett, fiatal anyai szíve önzetlenül, önfeláldozóan minden gonosz cselekedetet megbocsátott.
Otthon senki sem tudott semmiről, de ha már hazakerült, szülei első dolga volt, hogy minél előbb férjhez adják.
A szomszéd falu kisbírója vette feleségül, alig volt tizennyolc éves. Egymás iránti tisztelet jellemezte házaséletüket.
Két lánya született, de szíve mélyén ott érezte fiát, akiről semmit sem tudott. Féltve őrzött titkával viselte asszonyi sorsát. Múltak az évek. Sokat változott a világ. A lányok is felnőttek. Ilonka lánya egy nap az udvarlójával állt a szülők elé azzal, hogy megkérték a kezét. A fiatalember határozott, úri fellépése tetszett az apának, csak Rozinak állt el a lélegzete.
Anyai szíve, ösztöne miatt tudta, hogy ez az ő fia. Az apa boldogan mondott igent, Rozi pedig némán kilépett a szobából. Tudta, valamit tennie kell, hogy megakadályozza ezt a házasságot. Harcolnia kellett a fia és a lánya boldogságáért is.
Testvérét levélben kérte, hogy Ilonkát vegye magához Németországban. Két héten belül Ilonka már a nagynéninél volt azzal a tudattal, hogy csak vendégségbe ment. A sors azonban kegyes volt Rozihoz, mert lányának annyira megtetszett az ottani élet, hogy még szerelmét is feledve ott maradt.
Fiát sem látta többé, de még hírt sem hallott róla.
Közben a másik lánya is férjhez ment, nem sokkal az apjuk halála után. Rozi egyedül maradt a múlt árnyaival. Sajnos az alkohol rabja lett. A környékbeliek csak részeges Rozinak hívták. Én szánakozva néztem, mert a szemében ott ült a szomorúság, és mintha mindig azt akarta volna tudtul adni, hogy az alkohol azért lett a „barátja”, hogy segítsen neki elviselni a múlt terhét.
Egyszer a kapunkban üldögélve várta a józanodást, hogy haza tudjon botorkálni. Megsajnáltam és hazavezettem. Ő sírva köszönte meg, és próbálta „igazolni” részegségét. Beszélt a múltjáról, a családjáról, a titkáról. Megdöbbenve hallgattam élete történetét. „Ami elmúlt, annak múlttá kell válnia, vagy azzá kell tenni, az idő nem teszi azzá” – mondta Rozi, és még egyet húzott a pálinkásüvegből, de egész életének a fájdalma csak ideig-óráig enyhült az alkohol hatására.
