Gyakran halljuk, milyen fontos, hogy az ember a jelenben, a mostban éljen. A hétköznapok rohanásában mégis nehezünkre esik a pillanat szépségeire, örömeire koncentrálni. Hajlamosak vagyunk visszarévedni a múltba, és máris kevésbé érezzük elégedettnek, boldognak magunkat. Irma is azt gondolta, hogy végigkíséri egész életét a megélt veszteség, a csalódás.
De most boldog volt, és más nem számított. Lekapcsolta a villanyt lánya szobájában. Még egyszer visszanézett alvó gyermekére. Életében talán először volt ilyen boldog – szerető férj, tündéri gyerek. Elégedett volt sorsával, de a lelke mélyén ott volt a félelem. Félt, hogy elveszíti boldogságát, félt, hogy megismétlődik a „történelem”.
Kislány volt még, amikor édesanyja meghalt. Olyan erősen érezte hiányát, hogy édesapja árnyékaként kereste a szeretetet. Apja nem vetette meg az italt. A legtöbb idejét a kocsmában töltötte. Néha eljárt napszámba is, hogy legyen pénze italra. Irmát soha nem várta senki haza az iskolából. Nem volt ebéd, nem volt apa. A kocsma küszöbén üldögélt, és hűségesen várta, hogy hazavezesse.
Korán felnőtt. Kezdett beleszokni a házimunkába. Apjára nem számíthatott, tudta, hogy neki kell helytállni. Az iskolában is bizonyított, igaz, csak a nyolc osztályt fejezte be. Közben az apja is meghalt – házbontás közben ráomlott a fal. Irma ottmaradt árván. Tizenhét éves sem volt, férjhez ment, hogy kiszabaduljon a magányból.
Házassága nem tartott sokáig. Anyósa volt az, aki szinte elűzte a családból. Második házassága már jobban sikerült. Önálló életet élhetett férjével. Ügyes háziasszony, dolgos feleség lett. De a sors közbeszólt. Férjének szívproblémái voltak, és egy reggel nem ébredt föl. Akkor úgy érezte, hogy nem tudja elviselni ezt a csapást. De az élet ment tovább.
A hagyatéki tárgyaláson ismerkedett meg jövendőbeli férjével, aki készségesen segített neki kitölteni a hivatalos iratokat. A gyászév leteltével összeházasodtak. Nem hitte, hogy számára még létezik boldogság, szinte félve fogadta el új helyzetét.
Gyönyörű családi ház, biztos havi jövedelem és biztonságérzet – szinte fájt neki.
Mikor áldott állapotba került, tudta, hogy gyermekében is megtalálja az elveszett hitet. Fiút szeretett volna, de kislánya született, akit imádattal nevelgetett.
Sokszor nem tudta elengedni a múltat, és aggodalmát a jövő miatt. Bármit megtett volna, hogy ne kelljen ismét csalódnia, a keserűség poharából innia.
Most boldog volt, de ez néha kevés volt ahhoz, hogy megszűnjön az aggodalma. Próbált hinni önmagában, és megnyitni szívét a mának.
A jelennek akart élni, nem akart az idő ellensége lenni, a csodálatos, tökéletes mának akart hálás lenni, mert a múlt már elmúlt, a jövő pedig beláthatatlan.
