Volt egyszer egy drávaszögi magyar diákokból álló gimnáziumi osztály Pélmonostoron, valahol a múlt évezred kilencvenes éveiben. Ők még a CUO Bratstvo-jedinstvo-ba (Testvériség-Egység) jártak két évet, és 29 évvel később a Druga srednja škola (Második Középiskola) falai között találkoztak újra.
A sosem volt testvériség és egység immár hivatalosan se létezik, de a valamikori II. p osztály tagjai az elmúlt lassan három évtizedben mindig is életük meghatározó élményeként emlékeztek/emlékeznek az 1989-1991 között ott eltöltött évekre.
Amikor elhagyták a szépemlékű laskói, vörösmarti, egy-egy vajdasági és a dályhegyi általános iskolát, és beiratkoztak a kisvárosi tanintézménybe, ahol a folyosón már a horvát-szerb nyelv dominált, és csak a lépcső aljánál lévő osztály szintjére (és még pár osztályteremre) szorult a magyar, akkor egy új világgal kellett szembesülniük.
Az addig megszokott és biztosnak tűnő környezetet felváltották a tömött, izzadságszagtól és dohányfüsttől bűzlő buszok, ami akkor természetesnek tűnt. A nyugodt, kiszámítható életet felváltották a „mjeszecsnáért” (buszbérlet) sorban álló kiszámíthatatlan tömegek, ahol az idősebbek, az ököljog alapján, utolsókból akár elsők is lehettek… Az egy biztos, hogy a „semmi nem biztos” szabályt erősítette, hogy az I. évfolyamon kulturológia szakirány voltunk, ám a második osztályban már társadalmi irányzatú, vagyis humán gimnáziummá váltunk. Miközben a politikai események a világban, az akkori Jugoszláviában és a Drávaszögben is zajlottak, az osztály tagjaiként ebből semmit sem éreztünk. Természetesnek tűnt, hogy sok tantárgyat horvát-szerb nyelven oktatnak a magyar tagozaton, és az olyan tárgyak, mint a marxizmus és szocialista önigazgatás, ha hangosan olvastunk a tankönyvből, nyelvtörőek voltak a számunkra.
Ilyen és hasonló megszépült emlékek birtokában „foglaltuk el” 2020 nyarán a teljesen üres pélmonostori iskolaközpontot. A vírushelyzetre való tekintettel többen nem tudtak részt venni ezen a számunkra akár történelminek is nevezhető eseményen, de akik mégis ott voltak, azok már nem diavetítővel, hanem projektor segítségével mutattak be képkockákat az elmúlt 29 évben velük történtekről.
A képen (balról jobbra) György Attila, aki az egyedüli bentlakó volt, és aki szünetekben „hazament” kisszobás bérleményébe. Ő ma Magyarországon él boldog családapaként. Mellette Karakas Kamilla, aki Várdarócon él családjával, és az egyik legjobb matekos volt az osztályban – a találkozón sok szomorú élményt osztott meg az itthon maradottak keserű sorsával kapcsolatban. Dergec Orsolya (mint kiderült, volt olyan tanár, aki Dörgöcnek szólította) ugyan Eszékre került a háború (1991-97) következtében, de bárhova is vetette a sors, alig várta, hogy visszatérhessen szeretett Várdarócára, ahol ma is él joghallgató fiával. Kovacsevity Anna elmondása szerint ő 31 évesen lett az I. p osztályfőnöke, és egy igazi, gimnáziumra érett csapatot kapott, amelyet a szétszórattatásig vezetett. Később, az ún. Szerb Krajina időszakában már számára sem volt semmi ugyanaz, és a szakemberhiány miatt szinte az összes tantárgyat tanította a megszállt Drávaszögben. Ma már három gyermek édesanyja, és unokái száma is szépen gyarapodik. A találkozón mindenkit meglepett azzal, hogy volt diákjait szembesítette egykori írásaikkal, amelyeket megőrzött.
Pechó (ma már Pehó) Árpád volt az egyik „mankója” az osztálynak a matematika és fizika tantárgyakból, de neki köszönhető a mostani találkozó megszervezése is. Ő ma Pécs mellett él, három gyermek édesapja, veterán labdarúgó és a magyar dohányipar elismert szereplője. Gájer Csilla, aki a Michael Jackson-dalok szövegeinek fordításából nőtte ki magát az angol nyelv egyetemi szintű ismerőjévé, aminek köszönhetően egy nemzetközi vállalatnál volt sok éven keresztül vezető, ma Budapest mellett él családjával.
Andócsi János, e sorok írója, a vidék szerelmese alig várta, hogy megteremtődjenek a feltételek és hazatérhessen. Azóta is itthon élek a családommal, és a kedves olvasó számára nyitott könyv az életem a munkámból kifolyólag.
A találkozóra nem tudott eljönni az újbezdáni Kovács Krisztina, a zombori Kocsis Szilvia, a pélmonostori Istvánfi Suzana, a bellyei Gálity Klaudia, a csúzai Szűcs Diána és a vörösmarti Novák Ernő. Az ő történeteik ugyan képi szinten megelevenedtek, de bízunk abban, hogy jövőre újra teljes lesz az osztály. Pótolhatatlan sajnos a laskói Csikós Zsolt személye, aki pszichésen nehezebben tudta kezelni a háborús őrületet, és öngyilkos lett – a pécsi temetőben a találkozó előtt volt osztályunk néhány tagja virágot helyezett el a nyughelyén.
A sok történet, az előkerült osztálynapló, amibe szinte napi szinten jegyezték be a történéseket, a diák és tanári aranyköpések mind-mind egy olyan megszépült múlt, egy olyan meghatározó korszak emlékei, amely örök nyomott hagyott ennek a generációnak a tagjaiban. Szétszóródtak ugyan, de egy valami összeköti őket: a szülőföld szeretete és az a láthatatlan kapocs, amiről talán nem is sejtették, milyen erős.
Andócsi János
