Margit néni bánatosan üldögélt az esti félhomályban. Nem volt értelme felkapcsolni a villanyt, hiszen a mesterséges fény nem pótolhatta az ő veszteségét. Az idő múlása sem gyógyította lelki sebeit.
Amikor elveszítette szeretett férjét, gyermekei megígérték, hogy segíteni fognak.
Most már nem a segítséget, csupán azt várja, hogy nyíljon az ajtó. Néhány jó szót vár.
Férjével nem volt könnyű az életük. Volt benne válás, újbóli együttlét, de valahogy mindig rájöttek, hogy egymásnak teremtette őket a sors. Gyerekeiket tisztességesen felnevelték, akik önálló családot alapítottak. Néha hazaugrottak egy-egy vasárnapi ebédre, de nem kellettek már a szülők, hiszen megteremtették a biztos egzisztenciájukat, elsősorban az otthonról kapott pénznek köszönhetően. Ez azonban feledésbe merült.
Margit néni próbált színt varázsolni szürke hétköznapjaiba. Házi kedvenceket tartott, hogy magányát csökkentse. Mindig talált munkát magának, nem tétlenkedett, és próbálta értelmesen eltölteni az időt, ami még megmaradt számára.
Egy nap aztán mégis nyílott az ajtó. A menye volt az. Margit néni örömében alig értette meg, hogy mit is akar. El kellett ismételnie a fiatalasszonynak a látogatás okát. Amikor kicsit magához tért, próbálta megérteni, hogy a fia és a menye úgy döntöttek, hogy őt idősotthonba adják. Hiszen fölösleges neki a nagy ház, nekik meg jól jönne – mondták. A mostani házuk árából ezt szépen felújítanák.
Margit néni ámulva hallgatott, és nem tudta felfogni, hogy ő miért nem férne meg velük, hiszen soha nem szólt bele egyik gyereke életébe sem. Hiába próbálta bizonygatni, hogy még nem olyan öreg, hogy ápolásra szoruljon.
Két napot kapott, hogy összeszedje szükséges holmiját és beköltözzön az otthonba. Életében nem érzett soha ilyen kiszolgáltatottságot és tehetetlenséget. Fia arcán még látszott egy kis lelkiismeret-furdalás, de a menye határozottsága azt is eloszlatta.
Nem volt mit tennie, már minden el volt intézve, sőt már az első havi díjat is befizették, de azt mondták, hogy a következő hónapokat Margit néni fedezi a nyugdíjából… Esetleg kiegészítik, ha szükség lesz rá.
Négyágyas szobába került, a szobatársai mozgásképtelenek voltak. Nagyon rosszul érezte magát. Szíve szakadt, ha belegondolt a sorsába. Visszasírta már a magányos napjait is, a meghitt otthont. Nem értette, mivel érdemelte ki ezt a mostoha sorsot. Csak az lehetett a „bűne”, hogy megöregedett.
Napközben a parkban üldögélt, olvasgatott, hogy elűzze gondolatait, csak este ment vissza a szobájába. Álomba imádkozta magát azzal a kéréssel, hogy ne ébredjen fel többé a reggeli valóságra. De a hónapok csak múltak.
Azóta öt év telt el. Az ápolók próbálták felvidítani, de Margit néni szíve már nem tudta elfogadni senki jóindulatát sem. Aktívan részt vet ugyan a kézimunkacsoportban, de csak neki nem volt élettörténete, amit megoszthatott volna a lakótársakkal. Annyira eluralkodott rajta a bánat, hogy ágynak esett. Hiába volt a szakszerű és lelkiismeretes ápolás, nem tudott belenyugodni a sorsába, de leginkább abba, hogy őt soha senki nem látogatta. Teljesen magába roskadt. Még a mai napig is ő az otthon legbánatosabb lakója, aki a megváltást várja: a halált.
