A Kulpa (Kupa) folyó menti Severin csendes, pusztuló falaitól a Kvarner-öböl fölé magasodó Ledenice széljárta romjaiig két különböző tájról beszélhetünk, mégis ugyanaz a történet: a Frangepánok és Zrínyiek határvédelmi világa, ahol folyók és tengerek találkozásánál dőlt el uradalmak, birodalmak és emberi sorsok jövője.
A Kulpa folyó mentén, távol a zajos útvonalaktól áll Severin várkastélya – egy eldugott, mégis évszázadokon át stratégiai jelentőségű erősség. Falai a Frangepánok és Zrínyiek szövetségéről, árulással végződő hatalmi játszmákról és a múlt lenyomatairól mesélnek. Ma csendes, pusztuló tanú, amely még mindig figyelmet kér. A Severin várkastély a Gorski Kotar egyetlen olyan erőssége, amely ritka kivételként visszakerült eredeti birtokosaihoz. A vár sorsa szorosan összefonódott a Frangepán (Frankopan) és a Zrínyi család történetével, és különleges helyet foglal el a közös múlt térképén.
Építésének pontos ideje nem ismert, a kutatások a 15. századra teszik, amikor a terület már a Frangepánoké volt. Írásos említése 1558-ból maradt fenn. A 16. században, a török fenyegetés árnyékában a Frangepánok és a Zrínyiek szövetségre léptek: birtokaikat megosztották, erejüket egyesítették. Így került Severin egy időre a Zrínyiekhez, ám 1580-ban Zrínyi György visszaadta Frangepán Gáspárnak. A kastély 1671-ig maradt a család birtokában, amikor a Zrínyi-Frangepán (vagy Wesselényi-féle) összeesküvés bukása után Frangepán Ferenc Kristófot felségárulás vádjával kivégezték, javaikat pedig elkobozták.1682-ben I. Lipót az Orsich családnak adományozta a birtokot. 1776-ban Mária Terézia rendeletére létrejött Severin vármegye, amelynek székhelye maga a kastély lett. Bár II. József később megszüntette a vármegyét, az épület szerepe megmaradt: 1803-ban az Orsichok átépíttették, ekkor nyerte el mai formáját. A 19. században és a 20. század elején tulajdonosváltásokra került sor, miközben az illír mozgalom idején a kastély a horvát nemzeti ébredés híveinek egyik találkozóhelyévé vált.
Az egyemeletes, négyszög alaprajzú épület déli sarkain hengeres tornyok állnak, keleti bejárata árkádos belső udvarra nyílik. Ma azonban a park, az udvar és a Szent Flórián-kápolna elhagyatott: benőtt növényzet, kitört ablakok és omladozó falak jelzik az idő könyörtelenségét. A második világháború utáni államosítást és az 1980-as évekbeli felújítást követően az állagmegóvás elmaradt, az épület sürgős beavatkozásra szorul. A vár falairól lenyűgöző a panoráma, a Kulpa völgyére és az átellenben fekvő szlovén Riblje településre csodálkozhatunk rá. Ez a látvány emlékeztet arra, hogy Severin nem csupán múlt: megfelelő figyelemmel és gondoskodással akár a jövője is lehetne a térségnek. Egy olyan határvidék kulcsa, ahol a történelem ma is megszólal.
Ledenice – a kőbe zárt határőr, ahol a tenger felől jött a veszély
Severin csendes falai után utunk a Kvarner-öböl fölé emelkedő magaslatra vezet. Ledenice vára ma már rom, mégis az egyik legerősebb jelképe annak, hogyan fonódott össze a Frangepánok hatalma, a tengeri és szárazföldi fenyegetés, valamint a történelmi sorsok. Ledenice egy 376 méter magas hegytetőn állt, ahonnan belátható volt a Vinodol, a tengerpart és a szárazföld felől érkező utak is. Nem véletlen, hogy a Frangepán család egyik kulcsfontosságú erőssége lett: katonai, közigazgatási és jogi központként is működött. Írásban először 1248-ban említik, de római alapokra épült, és már korán a hatalom koncentrációs pontjává vált. A vár történetének egyik döntő momentuma volt, amikor II. András 1223-ban Frangepán II. Vidnek adományozta egész Vinodolt. Ettől kezdve Ledenice nem pusztán egy erőd volt, hanem a térség irányításának egyik központja. A vár szívében álló négyszögletes donjon (őrtorony, horvátul branič-kula) egyszerre szolgált végső menedékként és börtönként. Bejárata sosem a földszinten volt: fahidak és lépcsők védték, amelyeket ostrom idején eltávolítottak. A biztonság itt nem esztétikai kérdés volt, hanem túlélési stratégia. Az északi kapunál állt a román-gót stílusban épült Szent István – az első vértanú – templom, amely nemcsak szakrális térként működött, hanem a városkapu védelmének része is volt. Ledenice lakói a 13. század végén aktívan részt vettek a Vinodoli törvénykönyv megalkotásában, amely Európa egyik legkorábbi jogi emléke – ez önmagában is jelzi a település súlyát.
A 16. század azonban mindent átírt. A török hadak 1522-ben és 1539-ben elérték Ledenicét, a Frangepánok helyi birtokai elvesztek, és 1563-tól a vár a katonai határőrvidék része lett. Az igazi fenyegetést azonban nemcsak a szárazföld felől érkező hadak, hanem az uszkókok jelentették. Ezek a menekült katonák kezdetben a török hajókat támadták, később azonban velencei és osztrák kereskedőket is fosztogattak. A konfliktus végül diplomáciai és katonai beavatkozáshoz vezetett: 1600-ban Velence hadjárata során Ledenice várát is lerombolták. Bár az 1617-es madridi béke véget vetett az uszkók-problémának, Ledenice szerepe nem szűnt meg azonnal. A vár egészen 1699-ig fontos határvédelmi pont maradt, sőt a 19. század elején még helyőrség is állomásozott itt. A vártemplomot 1827-ig használták – ritka hosszú utóélet egy rommá vált erősségtől. Ma a bozóttal benőtt udvar, az alsóvár szűk kapuja, a tenger felé néző félköríves torony és a falak töredékei vannak csak meg. Mégis, aki felkapaszkodik ide, pontosan érzi: Ledenice nem pusztán rom. Ez egy határhelyzetbe merevedett történet, ahol szárazföld, tenger, birodalmak és családok érdekei ütköztek.
