1956-ban a forradalom és a harcok következtében október végére megszűnt a határellenőrzés. A menekültáradat november 23-án tetőzött. Ezen a napon lépte át a határt János is.
Egy határ menti kisvárosban húzta meg magát egy magyar családnál, akikben rendkívüli rokonszenvet és együttérzést váltott ki János helyzete. Családtagként fogadták. Együtt hallgatták a Szabad Európa adását a rádióban. Együtt kísérték Magyarország sorsát. Reménytelenné vált a helyzet. Nincs hazatérés, legalábbis egyelőre.
János fiatal volt, életerős, nem volt nehéz munkát vállalnia a közeli húsfeldolgozóban. A család nagyobbik lányával, Gizellával együtt járt dolgozni. A mindennapos együttlét kapcsolatukat is megerősítette. Nem is titkolták egymás iránti érzésüket, mert a család is elfogadta döntésüket.
Egyedül akkor szomorodtak el, amikor többéves ottlét után János elhatározta, hogy hazalátogat Magyarországra. Nagyon aggódtak, mert nem bíztak a Kádár-rezsim által meghirdetett amnesztiában.
Gizellát nem engedték el Jánossal, mert már terhessége előrehaladott volt. Megtörtént a hazatérés. János hiába hitte, hogy a forradalom hőseként érkezik haza – egy hét után letartóztatták. A szegedi Csillagbörtönbe vitték, a megtorlás áldozata lett.
Gizella pedig a sors, a végzet börtönébe került. Dühös volt Jánosra, az egész országra, fájdalmát csak megszületendő kislánya enyhítette.
Jánossal minden kapcsolata megszűnt. A postára adott levelek felbontatlanul visszajöttek, „Ismeretlen” – ez volt ráírva. Mérhetetlen szomorúsággal, de tovább szerette Jánost. Leélte életét az emlékek rabságában.
Gizella nem várhatta meg János szabadulását, „elemésztette a bánat” – mondták a szomszédok.
Halála előtt mondta el lányának, hogy ő egy igazi szerelemgyerek, a magyar forradalom gyümölcse.
Kezébe adta közös képüket, ahol még boldog mosoly volt az arcukon.
A fénykép a mai napig ott áll lányuk zongoráján. Minden évben gyertyát gyújt az 1956-os forradalom leverésének az emléknapján.
