A Kárpát-medence legszebb tündérmeséit Kopács halásznépe őrizte meg. Már a 19. században ráterelődött a figyelem erre a mesetermő vidékre, Kopács a Drávaszögben a mesegyűjtés szigete lett – írja többek közben dr. Lábadi Károly legújabb kötetének bevezetőjében, akivel a könyv megjelenése kapcsán beszélgettünk. A Horvátországi Magyarok Demokratikus Közösségének a kiadásában megjelenő Kopács, a mesés falu könyvében a híres kopácsi mesemondók közel száz meséjét gyűjtötte össze, nem feledkezve meg a mesemondókról és a mesék gyűjtőiről sem.
– Ha valaki kézbe veszi ezt a több száz oldalas kötetet, mit talál benne abból a környezetből, ahol a benne szereplő mesék megszülettek?
– Nem véletlenül választottam meg a kötet címét. A címadással nemcsak a halászfalu mesefolklórjára kívántam utalni, hanem arra a közösségre is, amely évszázadokon keresztül megőrizte ezeket az epikumokat. Arra a közösségre, amely a régiségtől fogva természet közeli életet élt: a végeláthatatlan rét mindent megadott neki. Ott szerezte be táplálékát, hajlékainak alapanyagát, az eszközeinek elkészítéséhez szükségeseket. Kopácsnak nemcsak tárgyi és épített környezetére, népművészetére nyomta rá bélyegét ez a csodálatos környezet, hanem szellemi örökségébe is beleivódott. A mesékben gyakran megjelenik az az élettér, ahol a halászok zsákmányra tettek szert. A közeli Duna vagy valamelyik ága, a Kopácsi-tó olykor-olykor bibliai bőségű halfogást biztosított, de más csodás események is megtörténtek ott, melyekre utalnak ezek a mesék. A kopácsi mesemondók már azzal is megnyerték hallgatóságuk rokonszenvét, hogy történeteik színhelyeiből, akár az odaállított kulisszákból, visszanézett az a környezet, amelyben éltek: a vizet 136, az erdőt 257, míg a halat, mely a kopácsi embernek a „kenyere” volt, majd 758 alkalommal említik.
– Kinek lehet köszönni, hogy a mesékből ilyen tekintélyes kötetet lehetett összeállítani?
– Elsősorban a kopácsi embereknek, akik kultúrájuk kiszakíthatatlan részének tekintették a meséket, mely korábban felnőttműfaj volt, felnőttek hallgatták. A tizenöt és a többi ismeretlen mesemondó, akiről semmit sem tudunk, volt az, aki csiszolgatta, szerkesztette és tovább örökítette a műfajt. Legtöbbjük a halászok közül került ki. Közülük többen is a mesemondás mesterei voltak: Tyúkos Horvát Antal, Szalai Szuszi Áron és Győrfi Kálmán és több társuk kiváló mesetudási és -előadói adottságokkal rendelkezett. Másrészt a folkloristák, a mesegyűjtők voltak azok, akik lejegyezték szövegeiket, s ennek köszönhető, hogy a meseanyagot most a teljesség igényével kötetbe lehetett rendezni. Elsősorban Katona Imre volt az, aki felfedezte és igazából először adott hírt a csodálatos kopácsi mesekincsről. Az ő nyomdokait többen is követtük. Nem véletlenül ajánlottam a kötetet dr. Katona Imre, a többi népmesegyűjtő és a kopácsi mesemondók emlékének, mert nélkülük nem kerekedhetett volna ki a halászfalu mesefolklórjának méltó emléke.
– A kötet tipográfiája, kivitelezése mennyire tükrözi a mesék és mesemondók életterét?
– Kriják Krisztina, a könyv szerkesztője elfogadta javaslatomat, hogy a kötet címlapjának és az illusztrációinak elkészítését Péter László grafikusművész barátomra bízza. Olyan kiváló rajzokat készített, melyek tökéletesen visszaadják a mesék világát, arra ügyelve, hogy a kopácsi mesemondók által emlegetett helyszínek is felismerhetően megjelenjenek. Az illusztrációkon a halászó vizek, a kastélyok – a tökösi vagy éppen a bellyei –, a mesei helyszínek valós és szürreálisan képzeletbeli építményei köszönnek vissza. A helyi színek például olyan formában is megjelennek, hogy a királylányok a régi, fenséges drávaszögi női viseletben jelennek meg.
– Miért szerethetik még napjainkban is az emberek a mesét?
– A műfaj nagyon is emberi, benne a vágyvilág tárul ki, a képzeletvilág korlátlan időhatárok közötti csaponghat. Főhősének sorsa valamilyen csodás segítséggel, váratlan fordulattal mindig jóra fordul, kilábal a bajból, túlteszi magát a megpróbáltatásokon. Végeredményképpen mindig az igazság arat diadalt, a gonosz, az ártó, az ármánykodó elbukik, megbűnhődik. A legtöbb ember lelke mélyén ilyen világ után vágyakozik, ahol a végkifejlet ehhez hasonló. A mese a korlátlan lehetőségek világát is megnyitja hallgatóságának, benne semmi sem lehetetlen: beszélnek az állatok, ugyanúgy gondolkodnak, mint az emberek, segítőtársaikká szegődnek. Nem véletlen, hogy a mese évszázadokon keresztül le tudta nyűgözni hallgatóságát, és még ma is úgy érezzük, ha hiányzik életünkből, nem vagyunk igazán boldogok. Minden mesetörténet igazából azonos, duális rendszerből épül fel. Ha a képzeletbeli vagy valós helyszínek váltakoznak is, mindig, minden körülmény között küzd a jó a gonosz ellen, s ebben a párharcban mi, a hallgatók mindenkor azért szurkolhatunk, hogy a jó győzedelmeskedjék a világot megrontó rossz felett.
Néhány kopácsi mesemondó:
Farkas János, Pozsár István, Győrfi Kálmán, Tyúkos Horvát Antal, Márton Erzsébet, Baka János, Szalai Áron
{fcomments}
