Hetedik alkalommal rendezték meg szeptember 5-7. között Székelyudvarhelyen az immár hagyományos táncháztalálkozót. Az esemény jelentőségét Kelemen László, az Erdélyi Hagyományok Háza Alapítvány elnöke foglalja össze.

„A Táncháztalálkozó jelentős múltra tekinthet vissza, hiszen a világ első táncháztalálkozóját 1978-ban Székelyudvarhelyen rendezték. Ezt két másik találkozó követte, a Ceaușescu korszakban viszont a negyediket már betiltották. Az Erdélyi Hagyományok Háza megalakításakor különös figyelmet fordítottunk e nemes tradíció folytatására, s ez volt az első nagy rendezvény, amit újraindítottunk. 

Az idei Táncháztalálkozó immáron a hetedik volt a sorban, s a résztvevők véleménye alapján e jeles esemény minden évben jobb és jobb, s beépül az erdélyi kulturális életbe. A siker egyik alapja, hogy Székelyudvarhely is teljesen magáénak érzi a rendezvényt. A Küküllő menti város ideális helyszín, a városi park és a Művelődési ház környéke alkalmas arra, hogy sok kicsi közösség szétszórtan tudjon mulatni, s bemutatni a saját kultúráját. Ezzel az ars poeticával a 78-as lelkületet visszük tovább, és osztjuk meg az ideérkezőkkel. Nem kívánunk a legnagyobbak lenni, de természetesen a szélesebb tömegeket vonzó helyszín, a Városi Sportcsarnok is híven szolgálja a találkozó sikerét. Idén a létesítményben a Ritka magyar című produkciót Kallós Zoltán emlékére állítottuk össze, és nagy sikerrel mutattuk be.

Úgy gondolom, ebben a szegmensben nem kell mindig újat produkálni, nem a fejlődést, hanem a kiteljesedést tartom mérvadónak. Az összekötő kapocs a kisközösségek találkozása, a több ezer ember jelenléte Romániából és az egész Kárpát-medencéből. Újdonságnak számított a kézművesek hangsúlyozottabb jelenléte a fesztiválon. Ez nemcsak az árusítást jelentette, hanem a mesterségbemutatók olyan régi szakmákra fókuszáltak, mint például a kovácsmesterség. A gyerekfoglalkoztatások is üde színfoltjai voltak az eseménynek, s a legkisebbek éltek is a páratlan lehetőséggel.

A kultúrának az a sajátossága, hogy mindig újabb és újabb generációval kell megismertetni és megszerettetni. Nekünk is az a legfőbb célunk, hogy az újabb generációkat e bűvkörbe becsábítsuk; ezért hangsúlyozottan figyelünk a fiatalságra és a gyerekekre is. Ezen túl – a XX. századi gyűjtéseknek köszönhetően – temérdek anyag áll rendelkezésre, amiben mindenki meg tudja találni a saját lokális kultúrájának az alapját. Fontos célunk, hogy ezeket a gyűjtéseket elérhetővé tegyük, Kallós Zoltán szavaival: ’Minden gyűjtés annyit ér, amennyit hasznosítanak belőle.’

Táncos szakemberek is megtiszteltek bennünket jelenlétükkel, akikkel megosztottuk egyik legfőbb dilemmánkat: hogyan tudunk a magyar nyelvű cigánysággal hathatósabb kapcsolatot kialakítani, s ősi kultúrájukat közkinccsé tenni.”