Rozi kislány korában arról álmodott, hogy olyan férje lesz, mint az ő apukája, aki mindenről gondoskodott. Olyan családban nőtt fel, ahol szeretet és megbecsülés volt. Igazából nem is nagyon akart felnőni. Gyermekként élvezte az igazi családi harmóniát, amiből talán soha nem szakadt volna ki. De az idő múlása változásokat hoz, és Rozi tizenhét évesen olyan szerelmes lett, hogy maga sem hitte el, hogy létezik ilyen érzés.
Az érettségi után még a továbbtanulásról is lemondott azért, hogy a szerelmével tölthesse minden idejét. Összeházasodtak. Férje pedig beiratkozott az egyetemre, és így csak hétvégeken találkozhattak. Rozi nem így képzelte el a hétköznapokat, de nem volt mit tennie. Férje igazi karrierista lett. Olyan baráti kör tagjává vált, ahol mindenki a függetlenséget élvezte, egyedül ő volt nős közöttük. Nehezen tudott időt szakítani a családjára is, ahol közben megszülettek a gyerekek. Az ösztöndíjából nem sok jutott a családnak.
Rozi nem akarta elhinni, hogy a szerelemért így kell fizetnie. Magányosan nézni, ahogy értéktelenné válik minden, ami szép lehetne. Képtelen volt önmagával elhitetni, hogy ő csupán ennyit ér.
Akkor ráébredt, hogy képes küzdeni, képes ordítva, zokogva kijelenteni, hogy ennél többre vágyik. Elkeseredettségében a szülői házba menekült. Szülei megértően kezelték a helyzetet, és minden segítséget megadtak az elhagyott kis családnak.
A gyerekek megőrzését is vállalták, amikor lányuk pincérnőnek állt a közeli kocsmában.
Nem gondolták volna, hogy érettségizett lányuk itt köt ki. Rájöttek, hogy nem érdemes tervezni.
Nem is foglalkoztak többet sem a múlttal, sem a jövővel. Éltek a mának, és igyekeztek azt boldoggá tenni.
