Amikor férje után becsapódott az ajtó, Jolánt olyan méretű fájdalom és bánat fogta el, hogy azt hitte, itt a világvége. Magányosan és félelemmel nézett a jövőbe, nem tudott bizakodni, mivel olyan csalódást élt át, ami mérhetetlen sebet ejtett a lelkében. Bosszút forralt magában, de tudta, hogy ez már nem hozhatja vissza férjét, hiszen azt mondta: „Látni sem akarlak többé!”
Bűntudata volt, saját magát hibáztatta a sikertelen házasságukért. Próbálta végiggondolni eddigi közös életüket, és rádöbbent, hogy sehol sem találja önmagát. Mindig nagy erővel próbált megfelelni férjének. De nem talált magában olyan hibát, ami miatt az ilyen kegyetlenül elhagyhatta. Azzal vigasztalta magát, hogy ő eddig mindent megtett a boldogságukért.
Lekapcsolta a villanyt, és bement a gyerekek szobájába, akik már az igazak álmát aludták. Ez az élet értelme! – mondta magának, és megkönnyebbült. A nappaliban feküdt le, nem akarta látni sem a közös hálószobájukat. Másnap arra ébredt, hogy kitisztult, józan ésszel fel tudja fogni a helyzetet. Visszatért az önbizalma. Hálás volt gyerekeinek, hogy nem kellett magyarázkodnia az új helyzet miatt. Kamasz fejjel már ők is felfogták a változást, de nem ítélkeztek.
Lazább hangulatban indult ki-ki a maga dolgára.
Jolán a munkahelyén sem érezte kellemetlenül magát. Egyik munkatársa félénken megkérdezte: „Hogy érzed magad?” – Szabadnak! – válaszolta Jolán, és örült az érdeklődésnek, hiszen egy ideje már ő is érzett valamit a férfi iránt.
Szerelmi csalódást szerelemmel gyógyítani! – villant be a gondolat. És a világvége-érzéstől fokozatosan eljutott a felszabadultság öröméig. Adott magának még egy esélyt, és bebizonyította, hogy egy második kapcsolatban is elérhető a boldogság.
A válóper utáni héten már házasságot kötött a rokonszenves munkatárssal. És nem érdekelték az ellenvélemények.
Más természetű emberek vették körül, már szinte hálás volt gyermekei apjának a szakításért. Úgy látszik, előbb össze kell dőlnie egy világnak az emberben, hogy az igazi boldogság rátalálhasson.
