Mária alig tudta kivárni, hogy anyává válhasson. Szülés előtt két héttel megállapították, hogy a baba farfekvéses. Befektették a kórházba, várták, hogy megforduljon, de nem tudott. Megcsászározták, de a kiemeléskor megsértették a kisfiú gerincét. Ahogy teltek a napok, Zolika lábai elsorvadtak. Úgy adták ki a kórházból, hogy egy kicsit tornáztatni kell, nem lesz semmi baj, de a lábai már nem mozogtak. Orvostól orvosig jártak vele, de nem született diagnózis. Másfél éves korára derült ki, hogy nyitott gerinces tünetei vannak.
Férje nem tudta elfogadni, hogy az ő gyereke nem olyan, mint a többi, otthagyta a családját.
Mária magára maradt nyomorék gyermekével. Nem voltak nagyszülők, akik segítettek volna. Védőnő járt ki néhanapján, de az anyai szeretet pótolt minden segítséget. Az egész életét feláldozva nevelgette fiát. Vitte óvodába, játszótérre. Előfordult, hogy csúfolták, de a legtöbbször játszottak vele. Fiának is mindig azt magyarázta, hogy legyen kedves, barátságos, és nyíltan mondja meg, hogy ő miért nem tud járni.
Megtanultak együtt élni a helyzettel. Tízéves korára kerekesszékbe került. Mária olyan akaraterővel tolta fiát az életbe, hogy minden akadálymentes lett. Iskolásként kis létszámú osztályban tanulhatott, ahol könnyen beilleszkedett a közösségbe, mert szívesen fogadták az osztálytársai. Itt is fejezte be a középiskolát. Mária mindig az ellen volt, hogy bentlakásos iskolába járassa, mert akkor csak hétvégeken lehettek volna együtt. Egy napra se hagyta volna magára. Ők ketten együtt lélegeztek, együtt gurultak a göröngyös úton. Mert bizony voltak lázadások, kudarcok, amikkel meg kellett küzdeni. Sok volt az akadály, de anya éber volt, és mindent megoldhatónak talált.
Látta, hogy fia jó képességű, okos, ügyes, bármi lehet belőle, a székkel bárhova el tud jutni. Érték kellemetlenségek, de a rossz dolgokat törölték, csakis a jót nyugtázták, mert annyi minden sikerült. Zoli egyetemista lett, de anya árnyéka akkor is elkísérte. Soha nem adta fel. Barátai is ilyennek szerették. Bulizni is elvitték, a legtöbbször kerthelyiségben töltötték az időt, de az sem volt probléma, ha lépcsőzni kellett. Ketten megfogták a kerekesszéket, és mindenhova eljutottak, egészen addig, hogy Zoli átvehette a reklámügynökségi diplomáját. Mária büszke volt fiára. Mindig az volt a célja, hogy önállónak nevelje, hogy mindent meg tudjon csinálni, ami kell az élethez.
Zoli boldognak vallhatja magát. Megtanulta elfogadni önmagát olyannak, amilyennek született. Nem szabadulhatott meg testi hibájától, nem léphetett ki saját bőréből, de emberi értéke felbecsülhetetlen. Eljutott odáig, hogy szerette önmagát azért, aki volt, és akivé válni fog.
