Poletár Mihály bácsi ma a nyugdíjasok életét éli. Feleségével együtt örül az unokáknak, horgászik, tesz-vesz a ház körül. Mindeközben régi szép emlékeket őriz egy varrógépről, egy tamburazenekarról és negyvenévnyi jegykezelői munkáról.
Poletár Mihály szentlászlói lakos igen mozgalmas életet tudhat maga mögött. Gyerekkorától kezdve szorgalmasan és keményen dolgozott, és bár nem abból a szakmából ment nyugdíjba, amit annyira szeretett, szép emlékeket őriz, és ott jártamkor ezekről mesélt nekem.
A véletlen sodorta egy szabómester műhelyébe
1963-at írtak, amikor Poletár Mihály befejezte az általános iskolát. Egyik barátjával el is határozták, hogy ideje szakmát kitanulni. Egy délelőtt fel is pattantak a biciklire, és elmentek Eszékre munka után nézni. Egyszer feltűnt nekik egy szabóműhely, Mihály pedig mindjárt be is kopogtatott, megkérdezte a mestert, vajon nincs-e szüksége inasra. A szabó pedig nagyon örült a segítségnek, így Mihály be is iratkozott 3 évre az inasiskolába. Riportalanyom annyira komolyan vette a feladatát, hogy minden reggel az iskola kezdése előtt már a műhelyben volt, feltakarította azt, apró munkákat végzett el. A pár óra tanulás után pedig este 7 óráig a munka következett. 1966-ban befejezte az inasiskolát, ami után a szentlászlói Május 1-je ruhagyárban kezdett dolgozni. Ebben az évben házasodott meg, majd katonának állt. Apja egy varrógéppel ajándékozta meg, miután befejezte az iskolát, amelyet nagy becsben tartott. A gyári munka azonban nem biztosított jó megélhetést, így Németországban próbáltak szerencsét a feleségével, itt született meg első fiuk, Mihály. Két év után azonban hazatértek, riportalanyom pedig jegykezelőként kezdett el dolgozni egy buszvállalatnál.
Tamburazenekarral járt fellépésről fellépésre
Mihály szabadidejében a legszívesebben zenélt. Tamburán játszott, kezdetben lakodalmakon zenélt egy helyiekből álló zenekarban. Nagy álma volt, hogy professzionális zenész legyen, és idővel ez az álom teljesült is. A Stari bećari zenekar legfiatalabb tagjaként bejárta a környéket, rengeteg helyre eljutottak, még Ausztriában is nagy sikernek örvendett a tamburazenekar. Riportalanyom elmondta, hogy abban az időben a zenéléssel jól lehetett keresni, a jó együtteseket megfizették az emberek. Ma ez már sajnos nincs így. Ugyan nem volt egyszerű tartani a tempót, hiszen a zenélés másodállás volt csupán, mondhatni hobbi, és Mihály még emlékszik, hogy egyszer több mint egy hónapon keresztül léptek fel Ausztriában, és szinte alvásra sem jutott idő. De neki ez sosem jelentett problémát, mert nagyon szeretett énekelni és zenélni, több mint 2000 dalt ismert kívülről. Sajnos ma már mindkét hőn szeretett szakma inkább csak emlékkép. Beszélgetésünkkor riportalanyom elmondta, hogy mennyire szeretné, ha még lenne kinek varrnia, és lenne közönsége a muzsikának. De évek telnek el anélkül, hogy Poletár Mihálynál jelentkezne valaki, hogy felvarrasson egy nadrágot, vagy méretre készíttessen egy öltönyt. Pedig ő büszke a precíz munkavégzésére, de egyszerűen ma már sajnos az emberek nem a minőséget keresik, hanem az olcsó öltözékeket, amelyek ha elszakadnak, inkább megveszik az újat, minthogy elvinnék egy szabóhoz. Ugyanígy a zenekari emlékek már csak fényképeken tűnnek elő, Mihály bácsi a hangszereket eladta, hiszen nincs már kinek zenélnie. Jókedélye, dalos kedve azért még mindig a régi, néha dalra fakad, ilyenkor látszik igazán, hogy szívből énekel. A napok azonban már csak szépen, nyugodtan peregnek, nyugdíjasként a négy unokának örül a legjobban, és egy újabb hobbinak hódol, horgászni jár. Feleségével egész házasságuk alatt kitartottak egymás mellett jóban-rosszban, és úgy érzik, akármilyen nehéz is volt az élet, elégedettek azzal, amit elértek.
