Hogy Reppmann Dékány Zsuzsanna rendelkezik írói vénával, az már évtizedekkel ezelőtt kiderült, amikor háborús naplójának egyes részleteit a Horvátországi Magyarság című folyóiratban lehetett olvasni. A most közreadott írás sem tartalmazza a napló teljes szövegét, de – a szerző megfogalmazásával élve – benne van az otthon maradottak minden félelme, fájdalma, megalázottsága.
Amikor Horvát-Baranya 1991 augusztusában szerb megszállás alá került, kezdetét vette egy olyan időszak, amilyen az ott élő emberek legnyomasztóbb lidérces álmaiban sem jelent meg korábban. Még „a kényes rabló is rabolt”, és a rettegés, a nélkülözés, az állandósuló áramszünetek, az új hatalom arroganciája meg az emberek szabad mozgásának elképesztő méretű korlátozása a maradást választó értelmiségiek egy részét arra késztette, hogy mindezt dokumentálja. A naplóírók még a velük egy háztartásban élőkkel sem közölték, hogy titokban jegyzeteket készítenek, hiszen ha a krajinai hatóságok erről értesülnek, nekik is bántódásuk eshetett volna.
A szerző naplójegyzetei az említett körülmények miatt szűkszavúak, ennek ellenére plasztikus és átfogó képet adnak a szerb megszállás éveiről. Arról, hogy az ott élők hogyan próbálnak a naponta inflálódó pénzből élelmet venni, a közösségi közlekedés elképesztő állapotáról, arról, hogy a szerbek a magyarokat is ellenségként kezelik, arról, hogy a magyar falvakból elmenekültek házaiba is szerbeket költöztetnek, aztán ezeknek az új „honfoglalóknak” az agresszív viselkedéséről és civilizálatlanságáról, az iskolai oktatásban uralkodó káoszról, az iskolavezetők abszurd kijelentéseiről (a szerző matematikatanár, és két helység iskolájában is tanított), de a különböző szerb funkcionáriusok frusztrációiról, félelmeiről is, vagy éppen arról, hogy egy belga, bizonyára francia anyanyelvű ENSZ-tisztségviselő egy kisebb létszámú magyar társaságot azzal próbál vigasztalni 1996-ban, hogy kijelenti: „Krazsina kaput!”
A könyv második részét elbeszélései alkotják. A műfaj korábbi, már a 19. század végén kialakult és a 20. század első felében is használt hagyományos formáit alkalmazza. Éppen ezért mondatai, párbeszédei világosak, az olvasót nem hagyják „eltévedni” a történések fordulataiban. Írásainak a többsége önéletrajzi ihletésű: gyerekkori szimpátiákról, diákkori érdekességekről, a második világháborúban elesett édesapjáról, a férfiként dolgozó és a gyerekeiért küzdő édesanyjáról, az érett felnőtt korban érzelmi kapcsolatok kialakításának a lehetőségéről szólnak, de más témái is vannak. Elbeszéléseit a szépirodalom formai és esztétikai követelményeinek való teljes mértékű megfelelés jellemzi. Gazdag szókincse is említésre méltó.
A szülőfaluja, Csúza művelődési életét évtizedeken át alakító-szervező tanárnő Példaképek című írásában, a karcsú kötet harmadik részében azokat az embereket mutatja be – közöttük volt tanárait -, akiknek az erkölcsisége, tudása, empátiája diákkorától kezdődően számára követendő példa volt. Számtalanszor leírták/elmondták már szakemberek is az utóbbi időben, hogy a mai fiatalokkal kapcsolatos problémák egyik oka, hogy nincsenek igazi példaképeik. Egy olyan korszakban, amikor az egyszerű emberek mindennapi életére nagyban rányomta a bélyegét a rájuk kényszerített kommunista ideológia és a megélhetés nehézségei, voltak olyan értelmiségiek – és nem csak értelmiségiek -, akik az idológiai kényszerek ellenére is meg tudták őrizni európai keresztény kultúrájukat, az európai viselkedéskultúra értékeit és humanizmusukat: R. D. ZS. hálás a sorsnak, hogy ilyen emberekkel kerülhetett kapcsolatba az 1950-1960-es években, róluk ír egyszerű, mindenki számára érthető stílusban.
Pasza Árpád
(A könyvet – 2023 novemberében – a HMDK adta ki a zágrábi Kisebbségi Tanács támogatásával, szerkesztette Micheli Tünde, korrektor Tatai Igor, tördelés és nyomdai előkészítés: Farahó Zsolt.)
