Merki Ferenc, a „tanító bácsi”, az iskolaigazgató, az egykori HMSZ elnöke tanügyi tanácsosként 1967-ben kezdte szervezni az ún. anyanyelvápolást Horvátországban, külön hangsúlyt fektetve a szórványvidékre. Halála után, egészen a 91-es háború kezdetéig az évente megrendezett anyanyelvápoló szemle az ő nevét viselte. A Horvátországi Magyar Pedagógusok Fóruma 2002 óta szervezi meg az Anyanyelvápolók Merki Ferenc Szemléjét, amelyeken nagyszámú, a fakultatív magyarórákat látogató tanuló vesz részt minden évben. Idén a Lacházi Általános Iskolában tartották meg június 2-án a sorrendben 15. szemlét. Ennek kapcsán emlékezünk meg írásunkkal az 1985 áprilisában elhunyt Merki Ferencről.
Nagyobb, több lelket számláló közösségek is megérzik a kivételes képességű, munkabírású vezetők hirtelen távozását; a kisebbek, ahol minden egyes, közéleti feladatot vállalni akaró ember számít, általában nem is tudják pótolni a veszteséget. Így vagyunk ezzel mi, horvátországi magyarok is, akik Merki Ferenc halálával egy rendkívül tehetséges, sokoldalú embert veszítettünk el.
Pasza Árpád így méltatta alakját, tevékenységét a Horvátországi Magyarok Szövetsége 1985-ös évkönyvében:
(…) Egykori diákjai mindvégig „tanító bácsinak” szólították. Pedagógusi pályafutását Nagybodolyán kezdte, Batinán folytatta, majd az ötvenes évek elejétől a vörösmarti algimnáziumban, illetve az iskolareform következtében a belőle létrehozott általános iskola felső tagozatán tanított fizikát és matematikát. Ugyanitt évekig az igazgatói teendőket is ellátta. „Akkor, tizenéves fejjel, talán épp a rideg racionalizmust, a feszes szigort, a rend és rendszeresség hideg megszállottját láttuk – és ismertük félre benne igaztalanul” – olvashatjuk Bosnyák István emlékező írásában. Ezek a jellemvonások a hatvanas évek elejére egy végtelenül szellemes, a mindennapi életből vett hasonlatokkal, példákkal fűszerezett tanítási móddal ötvöződtek. Már akkor is szűknek érezte a szakképesítése által kijelölt kereteket: egy-egy történelmi évfordulón spontán kiselőadásai nyomán a múlt eseményei, hősei, márciusi ifjai szinte megelevenedtek a kisdiákok előtt. Választékosan és hévvel beszélt anyanyelvén és szerbhorvátul is. Szavainak meggyőző, mozgósító ereje nemcsak az iskola falain belül érvényesült már azokban az években sem: munkatársaival, kollégáival ismeretterjesztő előadásokat szervezett, kultúrmunkát vállalt szülőfalujában.
Képességeinek, tehetségének igazi kibontakozására a hatvanas évek végétől nyílt lehetőség. Az eszéki Pedagógiai Intézet nemzetiségi oktatásügyi tanácsosa lett, s megválasztották a Horvátországi Magyarok Szövetsége elnökévé is. A nemzetiségek alkotmányos jogainak megvalósításához szükséges, a továbblépést biztosító anyagi alap ezekben az években növekedett meg, amikor már „csak” építeni kellett! S ő akkor elemében volt: terveket készített, tanácskozásokat szervezett, Zágrábban és Budapesten tárgyalt, magyar óvodai és általános iskolai tagozatok nyitásának érdekében kilincselt, megindította a tankönyvkiadást, a szórványokon agitált édes anyanyelvünk „megbízásából”. Fityóját és magát sem kímélte. Az a bizonyos alap az elkövetkező években nemcsak biztosítva volt, hanem ki is szélesedett, ami újabb anyagi források „felfedezésének” eredménye is volt. Szerteágazó figyelemre volt szükség e területeken is, s ki kellett terjednie arra is, hogy a pénzügyi jelentések, kérelmek, indoklások elkészüljenek, s idejekorán a megfelelő helyekre jussanak. Sokan tudják, hogy ezek nem is olyan egyszerű feladatok; teljesítésük elsősorban az ő érdeme volt.
Az eredmények nem maradhattak el. Az 1969 utáni mintegy 10-12 esztendő megannyi jelentésében, kimutatásában, amelyeket az eszéki Pedagógiai Intézet, a HMSZ vagy annak oktatásügyi bizottsága készített, számos olyan mennyiségi vagy minőségi gyarapodásra utaló adat van, amelyek mögött elsősorban az ő munkáját éreztük.
Tevékenységének legeredményesebb területe a szórványvidék – beleértve a baranyai vegyes lakosságú falvakat is –, ahol a magyar nemzetiségű általános iskolai tanulók anyanyelvápolását szervezte meg. Itt valóban a nulláról kellett indulni. Nyomtatásban megjelent utolsó tanulmánya így összegzi az eredményeket: „Nyolc község (járás) területén 25 helységben bevezették a magyar anyanyelvápolást.” Energiájából azonban nemcsak az óvodákkal és az általános iskolákkal kapcsolatos, és természetesen a Szövetségben végzett munkára futotta: a pélmonostori középiskola magyar tagozatának megalakulásakor szakemberhiány jelentkezik, s ő elvállalta a fizika tanítását. 1979-ben megvált a Szövetség elnöki tisztségétől: ettől kezdve – többek között – azon dolgozott, hogy az eszéki egyetem pedagógiai karán meginduljon a magyar tanítóképzés. Az 1981-82-es tanévben ez be is következett.
Munkájára, eredményeire a szélesebb társadalmi közösség is felfigyelt: szövetségi, köztársasági és egyéb kitüntetésekben, díjakban részesült. A Magyar Televízió jól sikerült portréfilmet készített róla „Tanító bácsi” címmel.
Eredményessége, hite, de főleg munkastílusa, megbízhatósága, pontossága nehéz lecke, elsajátítandó „tananyag” számunkra. Sokszor láthattuk céduláit, amelyekre az elvégzendő feladatokat, ülések dátumait, a különböző határidőket jegyezte föl: addig nem nyugodott, amíg ezeket ki nem „pipálta”. Gyakran több ember munkáját vállalta, s olyan feladatokat is elvégzett, amelyeket másokra kellett volna bíznia.
Az egzakt tudományok tanára az irodalmat is szerette, s azzal is tisztában volt, hogy az anyanyelvi írott szó nemcsak cél (az olvasóvá nevelés értelmében), hanem eszköz is lehet. Gyakran idézte baráti vagy hivatalos beszélgetések, tárgyalások folyamán, de felszólalásaiba, beszédeibe is beleszőtte az egyik Kisfaludy-vígjáték hősének szavait: „Szép és dicséretes az idegen nyelvek tanulása, de tudja előbb az ember hazai nyelvét.” Persze nem egészen pontosan citálta: a „hazai nyelv” helyett anyanyelvet mondott…
Elődünkben, a Magyar Képes Újságban 1983. január 1-jén készült vele az utolsó interjú, amit így fejezett be: „Tudnod kell, hogy amit tettem, nem az oklevelekért tettem, hanem a táj, az emberek miatt.” Ebben senki sem kételkedett.
