Magára hagyatva, megtörve és megfogyatkozva

0
134

A köztudatba úgy épült be, hogy a határon túli magyarság nemzettudata, magyarságérzete az anyaországiakénál sokkal erősebb: ez már egy-két nagyobb régiót leszámítva valószínűleg nem így van, és abban sem vagyok biztos, hogy a nagy régiókban is mindenhol ez volna jellemző. Sajnos az elmúl nyolc évben (2002-2010) a mostohaanyaként viselkedő Magyarország, amelynek a politikája arra szorítkozott, hogy mindenki boldoguljon saját lakhelyén, mi majd Magyarországon, ti meg épp ott, ahol éltek, önkéntelenül is felerősítette a magára hagyatott és addig is sokat szenvedett, a legtöbb országban megtűrt magyarság elleni kirohanásokat, soviniszta megnyilvánulásokat, úgyhogy sokszor még a fizikai erőszaktól sem riadtak vissza, lásd a Malina Hedvig-ügyet vagy a vajdasági magyarveréseket.

Hogy a fogyatkozás mellett még megtörve is? Igen, hiszen egy kis nemzetrész megmaradásának, mint amilyen a horvátországi is, alapfeltétele az iskola és az egyház. Mindkét pillér összedőlni látszik. Ott, ahol a közösség legnagyobb lélekszámú református gyülekezetét egy magát püspöknek nevező egyén kizárhatja saját templomából, ahol a szétforgácsolásra és nem az egységre törekszik az egyház, ahol a lelkésznek nem az a fő célja, hogy egyben tartsa a gyülekezetet, hanem hogy leváltson és kitiltson belőle embereket, bizony nagy baj van a megtartó pillérrel. És ott, ahol országosan összesen 30 gyerek iratkozik be magyar tannyelvű iskolába, bizony már arra int minket, hogy nagyon gyorsan húzzuk meg a vészharangot.

És mi a helyzet folyamatos fogyatkozásunkkal?

Horvátországban 150 ezer emberrel van kevesebb a legújabb népszámlálási adatok alapján, mint tíz éve, ami bizony nem elhanyagolható tényező egy amúgy is alacsony lélekszámú országban. A nemzetiségi megoszlás mutatóira még legalább fél évet várni kell, ám azt szinte biztosra vehetjük, hogy nem vagyunk már annyian sem, mint amikor legutóbb megszámoltak bennünket. Erre a települések lélekszámának csökkenéséből következtethetünk. Szomorú, hogy Kopácson 50-nel, Várdarócon 35-tel, Laskón 85-tel, Vörösmarton 139-cel, Csúzán 74-gyel, Sepsén 50-nel, Újbezdánban 23-mal, Kiskőszegen 167-tel, Kórógyon 11-gyel vannak kevesebben, mint 2001-ben. Ne felejtsük, hogy 500-700 lelkes településekről van szó, sőt ennél is rosszabb a helyzet például Sepsén, ahol jelenleg 284-en, illetve Újbezdánban, ahol 306-an élnek.

1921-ben 76 346 volt a magyarok lélekszáma e területeken, 1991-re 22 355-re csökkent, 2001-ben már csak 16 596-an voltunk, a közeljövőben pedig az is kiderül, most mennyien vagyunk. Bízzunk benne, hogy nem lesz drasztikus a csökkenés. Az viszont már most igaz, ha nem teszünk valamit sürgősen, ha az anyaország nem kezel minket kiemelten fontos régióként, ha nem ismeri fel a specifikus helyzetet, és nem vet be különleges „mentőöveket” a kis régiókban, rövidesen végleg eltűnünk. Néhány évtized elteltével írmagja sem marad sem Horvátországban, sem Szlovéniában, sem egyéb szórványvidékeken a magyarnak!

Ne így legyen.