Gyógyul a seb

0
142

Sokszor elgondolkodom azon, mi lett volna, ha előbb leszek magyar állampolgár? Mondjuk középiskolás koromban, vagy amikor befejeztem a főiskolát. Vajon hogy alakult volna akkor az életem? Itt élnék-e, a szülőföldemen? Nemrég Londonban élő ismerősömet kerestem meg azzal a kérdéssel, hogy minden rendben van-e, és remélem, hogy ő nem vált szenvedő alanyává a zavargásoknak. Ma pedig New Yorkban élő barátomnak írtam pár sort, hogy jelentkezzen, náluk nem okozott-e kárt a hurrikán, jól vannak-e? Természetesen eszembe jutott, én is lehetnék a világ bármelyik szegletében, hiszen számos alkalmam volt távozni, mégis maradtam.
Nem mondanék igazat, ha azt állítanám, nem szerettem volna már korábban megszerezni a magyar állampolgárságot. Mivel Magyarországon tanultam, és ott is éltem majdnem nyolc évig, sokkal egyszerűbb lett volna minden, többek között a munkavállalás is, de hihetetlen ellenállásba ütköztünk mindannyian, és csak úgy pattantak vissza a kérvények munkavállalási és állampolgársági ügyben, a lehetőségek pedig egyre szűkültek. Vagy hazatértél, vagy nyugatnak vetted az irányt. Hány más nemzetiségű, többek között kínai embertársam lett magyar állampolgár, míg mi, határon túli magyarok sorra kaptuk a visszautasítást. Indok: szerintük nem tudtunk volna integrálódni a magyar társadalomba! Sokakban még most is ott a tüske a menekültség évei alatt elszenvedett sérelmek miatt.
Majd jött 2004. december 5-e. Az a népszavazás, amely olyan szégyenfoltot hagyott a magyarság legújabb kori történelmén, ami után Trianont emlegetni Magyarországon bizony álszentségnek hatott. De a világ változik, és az emberek is változnak. 2011. január elseje óta bárki, aki magyar nemzetiségű, és akinek magyar gyökerei vannak, újra magyar állampolgár lehet, ha akar. A mi gyerekeink pedig már automatikusan beleszületnek a magyar állampolgárságba.
Mikor március 15-én kezembe vettem állampolgársági bizonylatomat, meghatódtam. Mikor átvettem az útlevelemet, alig tudtam a boldog vigyort letörölni az arcomról. Mint valami béklyó hullott le rólam az a rengeteg düh, megaláztatás és keserűség, amit mint másodrendű állampolgár szenvedtem el Magyarországon, vagy mint kevesebbet érő kisebbségi polgár éltem meg Horvátországban.
Gondolom, hogy ugyanilyen – vagy hasonló – gondolatok, érzések kavarogtak abban a huszonkilenc emberben is a múlt héten, akik Eszéken tették le állampolgársági esküjüket, és váltak magyar állampolgárrá.
Ezt is megértük.
Saját szülőföldünkön lehettünk annak az országnak az állampolgárai újra, amelyről akaratunkon kívül választottak le, de nemzetiségünket, nyelvünket és kultúránkat az elmúlt évtizedek alatt megőriztük, ápoltuk.
Mint fentebb írtam, a világ változik, és az emberek is változnak benne. Bárcsak minden történelmi igazságtalanságot végül ugyanígy lehetne orvosolni. Ehhez persze arra is szükség van, hogy az adott feladathoz felnőjenek az érintettek.