Szentlászló – Családtagok, rokonok, barátok és természetesen protokollvendégek részvételével leplezték le csütörtök délután azt az emlékművet Szentlászlón, amely a honvédő háború alatt elesett katonák és civilek tiszteletére készült.
Éltek, élni akartak és élni fognak emlékezetünkben örökké – ez a felirat olvasható a szentlászlói emlékmű két oldalán, egyik felén magyarul, a másikon pedig horvátul. Harminchét katona és 11 civil áldozat nevét vésték bele ezüst betűkkel a faluközpontban felállított szobor középső elemébe.
A múlt csütörtöki avatóünnepségre a helybélieken kívül vendégek is érkeztek. Az emlékmű leleplezése előtt közülük többen beszéddel is tisztelegni kívántak az elesettek emléke előtt.
„A magyar nemzet gyásza is”
Az ünnepségen többek között jelen volt Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár, Pirityiné Szabó Judit, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetpolitikai Államtitkárságának főosztályvezetője, Matija Grajf, az Ernestinovói járás elöljárója, Kocsis László, a szentlászlói honvédek parancsnoka, Jakab Sándor és Jankovics Róbert, a HMDK elnöke, illetve ügyvezető elnöke is.
Kelemen Dezső, a járási szintű Magyar Kisebbségi Önkormányzat elnöke megköszönte mindenkinek a támogatást, aminek eredményeképpen elkészülhetett az emlékmű.
– Az áldozatok nevét elnézve sok magyart is találunk közöttük, így ez a magyar nemzet tragédiája is egyben. Azért jöttem el, hogy Magyarország nevében lerójam tiszteletemet az elesettek emlékszobra előtt – hangzott el Répás Zsuzsanna helyettes államtitkár szájából.
A beszédeket követően Matija Grajf járási elöljáró leplezte le a szobrot, majd koszorúzásra is sor került. Az átadást követően a hozzátartozók is gyertyákat gyújtottak az elesettekért.
Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár és Pirityiné Szabó Judit, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetpolitikai Államtitkárságának főosztályvezetője is elhelyezte koszorúját az emlékmű előtt
A szentlászlóiak koszorúja
|
Répás Zsuzsanna helyettes államtitkár beszéde Szentlászlón (2011. június 23.)
Tisztelt Emlékezők, Kedves Szentlászlóiak! A kisebbségi sors jeles képviselője, Fábry Zoltán igazi ihletettséggel írta: „Légy nyelved makacs hűségese, szerelmese, őrzője és megtartója! Senki más itt e tájon helyetted e munkát el nem végezheti.” E munka nélkül nem maradhat meg a család, a falvak közössége, a nemzet és végző soron egy ország sem. Szinte statisztikailag meg sem számolható hány nyelv és nyelvjárás létezik a világon. Egy adott nyelv mindig az összetartozást, az azonos gondolkodást és önkifejezést hordozza magában. Vannak, akik úgy tartják, három dolgot csak anyanyelven lehet tenni: álmodni, számolni és imádkozni. Vajon a szentlászlóiak a nehéz időkben mennyit álmodtak kényszerből elhagyott falujukról, házaikról, hányszor számolták aggodalmaskodó szívvel magukkal hozott maradék vagyonukat és vajon hányszor könyörögtek a Mindenhatóhoz békességért és szabadságért? Most, amikor a háború sebei, ha nem is gyógyultak be teljesen, ha még vannak is üres és elhagyatott porták, vajon a szentlászlóiak mernek-e álmodni, számolni és imádkozni őseik nyelvén? Hisszük hogy igen, mondjuk, hogy tegyék, bátorítsuk őket, hogy ne adják fel.
Hölgyeim és Uraim! A most felavatandó emléktábla, – mementó. A nevek olvasása közben, mintha a háború füstje marná szemünket, peregnek a könnyek, peregnek az emlékek. Mintha újra hallanánk a 20 évvel ezelőtt, június 25-én, Szentlászló határában eldördült első lövések hangját. Mintha újra hallanánk azoknak a bátor honvédő katonáknak és önkénteseknek a hangját, akik 152 napon keresztül, élet-halál harcot vívva, sokan – közöttük Árpi, János, László, Darko, József és a többiek – életüket áldozva védelmezték Szentlászlót.· Minden név mögött ott van egy arc, egy család, egy sors, s megannyi fájdalom. De tudjuk, hogy a legnehezebb, legküzdelmesebb út is megszépül, amikor a végén visszanézünk. Így tekintett Isten a maga tetteire, de így tekintünk vissza mi is Szentlászló hős védői életútjára. Ezen a szentlászlói visszatekintő úton nemcsak a fájdalom jelenik meg, hanem a hazáját és házát féltő horvát és magyar nemzetiségű személyek összefogása is. „Ne bántsd a magyart!” – kiáltott fel a horvát főnemesi család sarja, Zrínyi Miklós, vállalt sorsa szerint magyar költőnk, hadvezérünk. „Ne bántsd a horvátot!” – mondták a szentlászlói magyarok, és horvát szomszédaikkal vállvetve védték falujukat a szerb agresszor ellen. Nem szavakkal tették le a voksukat a szeretet és az összefogás mellett, hanem az életükkel is. Ezen a szentlászlói visszatekintő úton megjelennek a kényszerű menekült-lét, továbbá a visszatérés és az újjáépítés időszakának nehézségei, valamint a közös munka együttes öröme is, amely közben hálát adunk Urunknak, hogy újra itthon lehetünk. Itthon lehetünk azon a településen, melynek neve fogalommá vált. Mint ahogy Vukovár Horvátország, úgy Szentlászló pedig Eszék szimbólumává vált, de számunkra, magyarok számára, a horvátországi magyarság hősi helytállásának szimbólumává vált. Azért jöttünk ma ide, hogy emléket állítsunk és fejet hajtsunk a szentlászlói áldozatok, fiúk, férjek, édesapák, nagyapák, a szentlászlói magyar és horvát áldozatok előtt. Azért jöttünk ide, hogy emlékezzünk az 1991-es tragédia hősi halottjaira. Fájdalmukban osztozva hoztam magammal a magyar kormány, a Nemzetpolitikai Államtitkárság és az egész magyar nemzet együttérzését. Feladatom, hogy közvetítsem: az Önök gyásza a nemzet gyásza is egyben. Az áldozatok szenvedése, és a hozzátartozók árvasága az egész magyar nemzetet ért tragédia és megpróbáltatás. Emléküket örökké őrizzük, ugyanúgy, mint ahogy Eger, vagy Szigetvár hős védőiét.
Tisztelt Egybegyűltek! Húsz évvel a történtek után is élő és érvényes a kérdés, hogy –HOGYAN lehet jövőt álmodni a romokon és a pusztuláson túl, és MIKÉNT tehetjük le voksunkat az élet mellett magyarként ma Szentlászlón. Ágoston Sándor bácsfeketehegyi püspök 1938-ban az akkori jugoszláviai magyar reformátusok lét- és sorskérdéseiről így írt egy tanulmányában: „Lehet-e itt egyáltalán beszélni létfeltételekről? A kisebbségi helyzetben erről csak álmodni lehet. Lehet álmodozni anyanyelvi oktatásról, törvény előtti egyenlőségről, az anyanyelv jogainak tiszteletben tartásáról… de ezek csak álmok. Az egyetlen hely, ahol még ideig-óráig magyarok vagyunk, a templom, a vasárnapi iskola…. Ezt a fellegvárat még tartjuk, több-kevesebb ideig tartani is fogjuk, ha lesznek lelkipásztoraink, akik hivatásukat komolyan veszik…. a magyarság jövendőjének súlypontja az egyes egyházközségekben van, s ott dől el.” Eltelt 73 év, s az akkori szavak ma is érvényesek, ma is kikerülhetetlen megállapításokat tartalmaznak. Templomainkat, legyenek azok reformátusok, katolikusok vagy evangélikusok, végvárakként is tekinthetjük. Hitünk, nyelvünk, népünk menedékhelyei, ahová minden időben húzódni lehetett, amelyek, mint ahogy Csanádi Imre költő mondja, a „Bástya és Bátorság”jelszavát testesítik meg. Hogyan tovább? Merre vezet, merre vezethet a horvátországi, a szentlászlói magyarok útja? Az vezet, az vezethet előre, aki munkálja a jövőt: – aki kézen fogja gyerekét, unokáját és oda viszi, ahol még magyarul szól a szó; – aki vállalja a nehezebbik vég megemelését; – aki áldozatot hoz a megmaradásért. Azt kívánok Önöknek, hogy innen, ettől a helyről, ettől az emléktáblától, csak előre vigyen az út, magyarnak és horvátnak egyaránt. Csak arra, ahol megfürdethetjük arcunkat a jövő ígéretében. Köszönöm megtisztelő figyelmüket. |
