Erdély újra meg újra rabul ejt

0
203
11-erdly-DSC01301

Még élénken él bennem a tavalyi erdélyi út élménye, pünkösdkor pedig egy újabb részét ismerhettem meg e csodás vidéknek. Utunk idén egy erdélyi községbe, Alsósófalvába vezetett, megérkezésünk pedig egy izgalmas, élményekkel teli hétvége kezdetét jelentette.

Hihetetlen szépségek tárultak elénk, egyik ámulatból a másikba estünk, a székely emberek vendégszeretete, kedvessége pedig feledtette velünk a fárasztó és hosszantartó utazásunk viszontagságait.

 

Alsósófalva a hagyományok ápolója

„Mert a székely tüzéhez hívja az idegent, és saját melegét is odaadná.” A Tamási Áron-idézet mindent elmond a székely emberről, akik az itthoni habitust, a türelmetlenséget, a rosszindulatot nem igazán ismerik. Ott ugyanis még nem fertőzött meg mindenkit a rohanó világ őrülete, a legtöbben megmaradtak ugyanolyan egyszerű embernek, mint amilyenek őseik is voltak. Az emberi kapcsolatok is irigylésre méltóak, sokkal türelmesebbek egymással, és a veszekedések is ritkábbak. Hűségesen ragaszkodnak a régi szokásokhoz. Sehol másutt nem kaptunk még annyi jót, mint ott.

A Parajdtól néhány kilométerre fekvő 1700 fős Alsósófalva a vidék legfiatalabb települése, a 16. század elejétől létezik. Jelenlegi nevén csak 1802 óta szerepel, ugyanis akkor vált el a mai Felsősófalvától. Az utazó már messziről megpillantja a csodálatos fekvésű falut, amely lépcsőzetesen emelkedik, és simul bele a domboldalba.

Közel hétszáz kilométer, 15 órányi buszozás után érkeztünk meg a faluba, ahol a vendéglátók mosolygós serege fogad bennünket – sok az ismerős arc, hiszen többen közülük már vendégeskedtek nálunk. A busznyi ember: a Várdaróc Magyar Kultúregyesület tánccsoportja és kísérőik, valamint Bogaras (Vajdaság) település küldöttsége rövid szervezkedés után elhelyezkedett a vendéglátó családoknál. Majd az ebéd és a felfrissülés után szabad program keretében páran az egyik tanítónővel megnézzük a helyi iskolát és óvodát.

A dombra épült kétszintes épületben otthonosan berendezett osztálytermek fogadnak bennünket. A falakon végzős diákok csoportképei, itt bizony nem 3-4 gyerek alkotja az osztályt. Igaz, a diáklétszám itt is 300 alá csökkent, emiatt az intézmény elveszítette önállóságát, így most Parajdhoz tartoznak. Az óvoda épületét egy sportpálya választja el az iskolától. A félszáz ovis három csoportban vesz részt a foglalkozásokon.

A település arról ismert, hogy szinte minden régi hagyományt éltetnek. Ottjártunkkor megismerkedhettünk a hesspávázással: gyerekek csoportja járta végig a települést vasárnap reggel székely népviseletbe öltözve, egy koronás fiú kislányok kíséretében – akiknél egy kis zászló is van – a Hess, páva kezdetű dalt énekelte. De nagyon híres és nagy tömegeket megmozgató rendezvényük a farsangtemetés is, az idei hamvazószerdán tizenöt csoport vett részt az ünnepségen, mintegy 800 maskarás és zenész mókázott ezen a különleges napon, bemutatva a települése jellegzetes farsangi hagyományát.

 

A parajdi sóbánya

Parajdon működik Erdély egyik legnépszerűbb turisztikai látványossága, a helyi sóbánya, amelyet sokan főként gyógyászati célból látogatnak. Az orvosok a különböző légúti megbetegedésekkel küszködő pácienseiknek szokták ajánlani a sóbánya felkeresését. Vendéglátóink ide is elkalauzoltak bennünket. A bányába, vagyis annak első részébe busszal jutunk le, majd hosszú falépcsősor következik. Még két ajtó, és hirtelen egy felfoghatatlanul hatalmas teremben találjuk magunkat. A sóbányáról hallottam már, de elképzelni sem tudtam, ami most a szemünk elé tárult. A padló fényesre csiszolt, mintha márvány lenne, a mennyezet nagyon magasan van. Körben játszóterek, a falak mentén kempingasztalok, aztán jön a döbbenet, ez csak egyike a sok óriási teremnek, ráadásul vezetőnk elmondja, hogy ilyenek még hét szinten vannak alattunk, de csak ez az egy látogatható. Aztán arrébb van játszóház is, többszintes kávézó, étterem, különtermek, ahol esküvőket és egyéb rendezvényeket tartanak, templom, múzeum, korábban pedig mozi is működött. Egy életre szóló élmény volt mindezt látni, de azért jó volt újra a felszínen lenni.

 

Korond

Sajnos az időjárás nem igazán kedvezett nekünk, többször el-eleredt az eső, így amíg a buszunkat vártuk, a körtős kalácsos házikó eresze alá bújtunk a szemerkélő eső elől. Korondra már kész tervvel menten, tudtam, hogy mit szeretnék vásárolni, persze az óriási kínálat láttán eléggé elbizonytalanodtam. Hiszen az utca mindkét oldalán bazárok, kézműves műhelyek sorakoznak, ahol a kerámia- és faedények, dísztárgyak sokasága fogadja az embert. Persze az igazi népművészet mellett itt is megjelent már a bóvli, ezért nem mindegy, hogy hol vásárol az ember, ráadásul az árak sem egyformák, ezért érdemes vásárlás előtt jól körülnézni, alkudni pedig kötelező. Miután mindenki szatyrokkal fölszerelkezve fölszált a buszra, visszaindultunk Alsósófalvára.

 

Ahol alig férnek el a színpadon

Délutánra megélénkült a falu, lassan gyülekeztek a művelődési házban a népviseletbe öltözött helyiek, és vendégek lepték el a kis utcát. A teremben legalább félezren szorongtak, sokaknak már nem jutott ülőhely. Mielőtt elkezdődött volna a műsor, bemutatkoztak a képviselőjelöltek, hiszen június 10-én választások lesznek, így nem mindegy, hogy ki képviseli majd a falut, a településen az Erdélyi Magyar Néppárt és a Magyar Polgári Párt tagjai fogtak össze, hogy végre községükben, ahol egyedül csak a főutca van leaszfaltozva, 21. századi körülményeket teremtsenek.

A kultúrműsorban elsőként a legkisebbek pünkösdi hagyományokat mutattak be, majd a nagyobbak töltötték meg a színpadot. Itt általában az szokott gondot okozni, hogy a népes tánccsoportok tagjai hogyan férnek mind el a színpadon. A Várdaróc Tánccsoport tagjai két koreográfiával léptek föl, mindkettőt vastappsal jutalmazták. Az est egy bállal zárult, ahol továbbra is a hagyományos magyar zenéé és táncé volt a főszerep.

Az ember egy-egy ilyen útról lelkileg feltöltődve tér haza, és azon gondolkodik, vajon viszonozni tudja-e majd az ottani vendéglátást?

 

11-erdely

A várdaróci tánccsoport

 

11-erdely-alsosofalva

Az alsósófalvi legifjabb hagyományápolók