Emlékek egy háborúról

0
189
riport-rozsika

Vukovár – Jakumetović Rozália, a Vukovári Magyarok Egyesületének elnök asszonya átélte Vukovár városának ostromát, majd elestét. Gyógyszerészként a kórházban dolgozott, ellátta a sebesülteket, és reménykedett a túlélésben. Húsz évvel a borzalmak után még mindig elevenen él benne annak a néhány hónapnak az emléke.

Kerek húsz esztendeje  már, hogy az óriási túlerő következtében elesett Vukovár.  A szétlőtt városban  esztelen öldöklés kezdődött. Akik élve maradtak, soha nem feledhetik el azokat a borzalmas  hónapokat. Az egyik túlélő Jakumetović Rozália, akit a kerek évforduló apropóján arra kértem, idézze fel emlékeit.

 

A gyógyszertárból a kórházba

Rozália a harcok kezdetekor  gyógyszertárat vezetett. Emlékszik, hogy onnan is szállítottak gyógyszereket, kötszereket például a nemzeti gárdának. Júniusban elkezdtek hullani a gránátok Vukovárra, júliusban pedig az ún. jugoszláv néphagsereg (JNH)  tüzérsége elkezdte lőni a várost. Ekkor nagyon sokan leköltöztek a pincékbe, riportalanyom is így tett családtagjaival együtt. Ekkor azonban még eljárt dolgozni, az éjszakákat természetesen a pincében töltötte. A legtöbb gyógyszertári dolgozó már júliusban elhagyta a várost, az ő patikája azonban egészen szeptember 14-ig nyitva volt. Férje éjszakánként szolgálatban volt, ezért feleségének egy vadászpuskát hagyott otthon, ha bármi történne, meg tudja védeni magát és kisfiukat, aki mindösszze nyolc éves volt ekkor. Augusztus 10-től, amikor a házuk megsérült, több családdal együtt ők is átköltöztek a szomszédban levő 60×10 méteres pincébe. Augusztus 24-én a szárazföldről, a levegőből, mindenhonnan lőtték a várost. Szeptember 14-én aztán megtörtént az is, amitől tartottak: eltalálták a gyógyszertár épületének a sarkát, ám ez elég volt ahhoz, hogy minden összetörjön. Rozália ekkor került át a kórházba.  Dr. Vesna Bosanac, az intézmény igazgatónője ajánlotta fel neki, hogy amennyiben van családja, hozza át őket is a kórházba. Rozália így is tett, kisfiával együtt beköltöztek.

 

Harc a túlélésért

Október elsejéig az első emeleti gyógyszertárban dolgozott, az összes orvosságot, kötszert ő adta ki, de emellett segített a kötözésben, ellátta a betegeket is. Naponta 60-80 sebesült érkezett, így egyre kevesebb lett a hely. Sok volt a kisgyerek is, akik szintén segítettek a betegek gondozásában: vizet és ételt vittek nekik, megmosták a rászorultak kezét stb. A vizet a tűzoltók szállították a kórházba, naponta mindenkinek csak egy liter jutott. Később már annyi sem, ezért a kieresztették a radiátorokból a vizet. Kötszerek hiányában lepedőket hasítottak szét. A petrovaci asszonyok pedig élelmiszerrel segítették őket, kenyeret sütöttek, és azt küldték be nekik a kórházba. Mivel a gyógyszertárban volt bébiétel is, ezt vízzel hígították, ezzel etették a sebesülteket, a gyerekek pedig édességként fogyasztották. A szörnyű helyzetben nem volt könnyű megőrizniük nyugalmukat, sokszor a közös éneklésből próbáltak erőt meríteni. Október 19-én aztán teljesen megtelt a kórház, még az ágyak alatt is sebesültek feküdtek, ettől a naptól kezdve már nem lehetett elhagyni a várost. November 2-án megsebesült a férje, de 17 társával együtt sikerült élve maradnia. A kórházba sem élelmet, sem vizet nem lehetett már bejuttatni. Tizedike  környékén már mindenki azt mondogatta, hogy Vukovár el fog esni. 15-én aztán a védők megadták magukat, 16-án pedig a JNH katonái körülfogták a kórházat. Néhány alkalmazottat és sebesültet el is vittek. Az addigi rombolás után pedig megkezdődött Vukovár teljes elpusztítása. Az ellenség gránátokat dobált be a magánházak pincéjébe, majd utána nézték meg, hogy volt-e benn valaki. A 17-éről 18-ára virradó éjjelen pedig civileket, könnyebb sérülteket egyszerűen eltüntettek a kórházból. ma már tudjuk, hogy mi lett a sorsuk.

 

Egy kiskatona utasítása mentette meg az életüket

November 18-ának reggelén összeterelték az alkalmazottakat, és egy katonatiszt azzal fordult hozzájuk, hogy ők nem kellenek Horvátországnak, és a katonaság nem tartja őket fogva, mindenki nyugodtan elmehet oda, ahova szeretne. Néhány óra múlva ki is engedték őket, majd miutáb megtalálta a férjét, fogták a kisfiukat, és parancsra beszálltak az udvaron várakozó egyik autóbuszba. Amikor megindult a menet, akkor szembesült csak a borzalmakkal: nem voltak fák és házak, ehelyett  mindenütt halottak hevertek, kóborkutyák szaladgáltak az utcákon. Megrendülve nézték a buszból, hogy mivé is lett az egykor nyüzsgő és szép város, amely az otthonuk volt.

Egy közeli gyűjtőtáborba vitték őket, ahol egy kiskatona azt mondta, hogy a kórház alkalmazottai menjenek tovább. Csak később tudták meg, hogy ez az utasítás az életüket mentette meg, hiszen az ottmaradtakat lemészárolták. Útközben elhaladtak több olyan település mellett, amelyeket tankok, harckocsik, helikopterek árasztottak el. A konvoj végül Mitrovicán (Vajdaság)??? állt meg, és ott azt javasolták nekik, hogy maradjanak a buszban, éjjel pedig zárják magukra az ajtót, és senkinek se nyissák ki. A harmadik éjjel néhány martalóc körüljárta a buszt, azt kiabálták, hogy nyissák ki, de ők nem mozdultak, és szerencsére senkinek sem esett bántódása. Reggel továbbindultak Horvátországba Bosznián keresztül.

Itt az emberek étellel, itallal várták őket, majd Đakovón is megálltak, de csak rövid időre, hiszen  Zágráb volt az úti cél. November  25-én értek Zágrábba, egy hónapig az Interkontinental hotelben  szállásolták el őket. Később egy kisebb lakást béreltek, december 15-től pedig a férje munkába állhatott a postán. Rozália januártól egy gyermekkórházban kapott állást. Aztán csak 1998. január 17-én léphettek ismét Vukovár vérrel áztatott földjére. Felkeresték egykori otthonukat, amely romokban hevert.

A keserűség és a szörnyű emlékek ellenére újjáépítették családi házukat, és 2003 óta ott élnek. A történteket, még ha akarnák sem, tudnák elfelejteni. Amerre járnak, emlékeik felidézésével sokat tesznek azért, hogy minél több emberben tudatosuljon, milyen sokat is szenvedtek a vukováriak a huszadik század utolsó évtizedében.