Új évadot indított a Dörömb Gyermekszínjátszó Csoport. Az eszéki magyar iskolaközpontban próbáló felső tagozatos diákok új előadásra készülnek. Megalakulásukról, eredményeikről és céljaikról vezetőjükkel, Ferenczy Nikolett magyartanárral beszélgettünk.
– Néhány évvel ezelőtt született meg a Dörömb Gyermekszínjátszó Csoport megalakításának az ötlete.
– Az eredeti ötlet valójában már jóval régebbi. Amikor nyolc éve az eszéki magyar központba kerültem, akkor a magyaróráim keretében alkalmaztam drámapedagógiai eszközöket. Ekkor mondták a gyerekek, hogy ez szórakoztató, és szívesen foglalkoznának vele szakköri keretek között is. Kezdetben a különböző iskolai ünnepi műsorok készítése volt a feladatunk. Majd néhány évvel később egy, a Horvátországi Magyar Pedagógusok Fóruma által szervezett továbbképzésen találkoztam a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet drámapedagógusaival, akik meghívtak bennünket a Bácsfeketehegyi Gyermekszínjátszó Műhelytalálkozóra. Ott vált világossá, hogy ez egy teljesen új világ, aminek mi akkor csak a kapujában álltunk.
– Melyik korosztályból verbuválódnak a tagok, ki az, aki jelentkezhet hozzátok?
– A csoport az általános iskola felső tagozatosai számára működik. Mindig vannak olyanok is, akik dörömbösök voltak, de már középiskolások, természetesen ők sem tűnnek el nyomtalanul. Van, aki azóta is rendszeresen visszajár, és van, aki időnként megjelenik valamilyen programon vagy táborban.
– Meséltél már arról korábban, hogy évadban gondolkozol, és mindegyikre egy új darabbal készültök. Hogyan zajlanak a próbák, milyen rendszerességgel találkoztok?
– Az az ideális, hogyha egy évad alatt egy előadás készül el, ami egy aktív, a gyerekekkel közösen végzett alkotómunka eredménye. Az első néhány hónap egy nagyon erős alapozás: csoportépítő játékokat játszunk, improvizációs gyakorlatokban próbálgatjuk a szárnyainkat, összeszokunk, gondolkodunk, picit összehangoljuk azokat a hullámhosszokat, amelyeken működni tudunk. Itt már nagyjából körvonalazódik, hogy milyen témák érdekelnek bennünket, és hogy milyen előadásra fogjuk a fejünket adni. És akkor kezdődik el magának az előadásnak a fölvezetése. Ez azt jelenti, hogy heti egy alkalommal gyűlünk össze, az évad elején egy ilyen próbának a nagy részét gyakorlatozás teszi ki, majd nagyobb részét a klasszikus próbafolyamat veszi át, ahogy egyre közelebb kerülünk az előadás konkretizálásához és rögzítéséhez.
– Az Odüsszeusz című darabotok nagy siker volt, sok helyen bemutattátok. Mivel készültök az idén?
– Idén Árgyélus királyfi és Tündérszép Ilona történetéhez nyúlunk hozzá. Természetesen nem megfeledkezve a Vörösmarty-féle szépirodalmi változatról, a Csongor és Tündéről. Nagyon szépen vetül egymásra ez a két történet, a csomópontjaik nagyon jól megrajzolják azokat a kérdéseket, amiken tovább tudunk gondolkodni, és sok olyan problémát emel be, amit ezzel a korosztállyal érdemes végiggondolni.
– Mi az, ami a legtöbbet tudja adni a gyerekeknek egy ilyen színjátszó csoportban való részvétel által?
– Az elsődleges mindig a személyiségfejlesztés, ami a csoportfejlesztésen keresztül valósul meg. Az, hogy gondolkozik szituációkon, szereplőkön. Amikor végiggondolunk egy történetet, az összes szereplő bőrébe egy picit belebújunk. Ez a fajta empátia szerintem később nélkülözhetetlen bármilyen emberi kapcsolatban, párkapcsolatban, munkakapcsolatban. Így megtanulnak egymással dolgozni, megtanulunk egymásra támogatólag, elfogadólag, segítőleg reagálni. Önkritikát tanulunk. Előadásról előadásra lehet valamin változtatni, fejleszteni, mi egy ilyen gyurma vagyunk, ami mindig alakítható, amit mi magunk végzünk el magunkon és egymáson. Ez egy olyan folyamat, ami igazán sokat adhat a gyerekeknek. A végén pedig elkészül egy olyan előadás, amire büszkék lehetünk és bemutathatjuk másoknak is. Hangsúlyozom, hogy a lényeg az ezt megelőző, sok-sok hónapos folyamat, amin a gyerekek átmennek, ez adja az igazi magvát ennek a munkának.
– Milyen kihívásokkal szembesülsz a munkád során?
– Azt hiszem, hogy emberekkel, gyerekekkel dolgozni mindig kihívást jelent, de ez adja a szépségét is. Nagyon különbözőek, már emiatt se könnyű „összehangolni” őket. Ha egyik a másikkal nem „kompatibilis”, csiszolódniuk kell. És persze az is egyfajta kihívás, hogy egy előadásnak is meg kell találni a formanyelvét, a lehetőségeit.
– Számodra mit jelent a drámapedagógia?
– Célom, hogy a lehető legjobb módon használjam föl a közösség érdekében. Kihívást a magam számára, hogy jó minőségű előadást tudjak létrehozni. Nem mellékesen pedig azt, hogy képesek legyenek a drámapedagógiai eszközrendszerrel a felnőttek világa felől érkező kihívásokat úgymond megugrani.
– Jelenleg egy képzésen is részt veszel Budapesten, gyermek- és diákszínjátszó rendező leszel.
– Ezt a képzést a Magyar Drámapedagógiai Társaság indította el, hirdette meg és vezeti. Ez egy szakirányú továbbképzés, ami nem ad külön végzettséget, hanem az én tanári képesítésemhez tesz hozzá egy extra szakot. Tehát mintha egy harmadik szakom is lenne, amit taníthatnék. A legnevesebb magyarországi drámapedagógusok vezetik a képzést. Három pillérre épül. Az első az, hogy hogyan dolgozzunk együtt gyerekekkel, hogyan fejlesszük őket, hogyan alapozzuk meg egy-egy színházi nyelvnek az ismeretét, használatát. A második rész a dramaturgia, az, hogy témából, szövegből hogyan kell színpadi szövegkönyvet készíteni, a harmadik pedig a rendezés maga: hogy hogyan adjunk szerzői instrukciókat, hogyan építsünk díszletet, hogyan tervezzük meg a látványt és a mozgást. Az utóbbival kapcsolatos vizsgám van még vissza. Nagyon készülök rá, és izgatottan várom, hogy a megszerzett tudást kamatoztathassam a „dörömbösök” körében.
