A MESZ egyik politikai analfabétája – nem tudván elviselni, hogy Budapesten megváltoztak a politikai viszonyok – tollat ragadott, hogy szíve fájdalmán a HMDK újságjuk hasábjain történő mocskolásával enyhítsen.
Szegény, nem tudja még, hogy minden ilyen kísérlet bumerángként csapódik vissza együgyű alkotójára.
Ezúttal is így van, legfeljebb azzal a különbséggel, hogy a saját közösségétől is meg fogja kapni (vagy már meg is kapta) a magáét, miután igencsak kellemetlen helyzetbe hozta mit sem sejtő főnökeit.
Mert mit is akar elhitetni velünk tyúkeszű barátunk (állandóan „tyúkólat”emleget)? Nem kevesebbet, mint hogy a baranyai, szlavóniai beruházások kizárólag a MESZ erőfeszítéseinek az eredményei! A horvát kormánynak, illetve a döntéshozóknak mindebben legfeljebb csak statisztaszerep jutott.
Nos, utána fogunk nézni, és meg fogjuk róni kormányunkat, az itt járt, az újságcikkben emlegetett „magas rangú tisztségviselőket”, hogy alkalomadtán elfelejtették megemlíteni, sőt elhallgatták a MESZ, illetve képviselője, Sója Dénes érdemeit. Akiket lelkiismeret-furdalás fog gyötörni, mert nem tudták (igaz, mások sem), hogy az érintett megyék „felzárkóztatása” – ahogyan írja ékes tollú barátunk – a MESZ legfontosabb céljai közé tartozott, az elért eredmények az ő érdemük, és az említetteknek ezt jártuk-keltükben illett volna megköszönniük.
Apropó tyúkól.
Az eszéki Oktatási és Művelődési Központot ugyan nem a HMDK építette, de nélküle sohasem jött volna létre horvátországi magyarságunk azon intézménye, amely megmaradásunk talán egyetlen maradandó biztosítéka. A Drávaszögben és Kelet-Szlavóniában felújított-újjáépített templomokról, művelődési házakról nem is beszélve. A HMDK – az első Orbán-kormány időszakában és később sem – nem saját magának építkezett, hanem az egész magyar közösség érdekében, így a székházhiányra utaló, gúnyosnak szánt megjegyzés egyértelműen dicséretnek tekinthető.
És hogy mit jelent az anyaországi kapcsolat? – erről talán legtöbbet, legalábbis az elmúlt nyolc év (2002-2010) távlatából (hála Istennek: távlatából) éppen a MESZ vezetői tudnának mesélni.
Várjuk is meséjüket.
Elsősorban a Magyar Házak anyagi forrásainak eredetére lennénk kíváncsiak, amennyiben erre nem kapunk kielégítő választ Zágrábból, a Kisebbségi Hivataltól.
De visszatérve az anyaországi kapcsolatokra és arra, hogy ennek fontosságával azért a MESZ vezetői is mennyire tisztában vannak: létezik egy levél, amelyet a MESZ a Jobbiknak írt annak a magyar parlamentbe való bejutása alkalmából, megelőzve az összes Kárpát-medencei magyar szervezetet. Félreértés ne essék, nem abban van a hiba, hogy gratuláltak (bár a levél stílusa némi kívánnivalót hagy maga után), hanem ahogyan ezt szerették volna elsumákolni most, amikor egyesek éppen a HMDK-t akarnák pellengére állítani a Jobbikkal való kapcsolatfelvétel miatt.
És éppen ezért még hadd tegyem hozzá: a Jobbik először örült a MESZ levelének, az első alkalommal meghívottak között ott is ült kongresszusukon Kel József, a szervezet alelnöke, de amikor rádöbbentek, hogy milyen szervezetről is van szó, dobták őket. Egész pontosan, ahogyan egyik parlamenti képviselőjük mondja: „Két olyan magyar szervezet van a Kárpát-medencében, amelyekkel nem állunk szóba, sőt, ellenségként kezeljük őket: az egyik a MESZ”. Hát ezért is savanyú a szőlő.
Ezek után már csak Sója Dénest sajnálom.
Véleményem szerint kínos helyzetbe hozta V.S. „Hol is élünk?!” címmel megjelent irománya.
Ennél azért többet érdemelne, még akkor is, ha a horvát száborban inkább járási elnökként viselkedik, mint parlamenti képviselőként, de az adott helyzetét legalább járása javára maradéktalanul kihasználja.
De társasága, választott szervezete nem neki való.
|
A HMDK csupán a magyar politikusokhoz dörgölőzik (V. S. szerint dörgölődik) A Magyar Napló 25. számában Varga Sándor jegyzi azt az egyoldalas írást, amelyben ismét a HMDK, valamint az anyaországi kormánnyal való kapcsolattartást ellenző nézeteiknek adnak hangot. A cikkben arról olvashattunk, hogy míg a MESZ „szorosan együttműködik a horvát kormánnyal”, addig a HMDK-s képviselők magyarországi politikai pártok képviselőivel „találkozgattak, parolázgattak, ebédelgettek”. A cikkíró ezen találkozókat a horvátországi magyarságra nézve egyértelműen károsnak ítéli: „a horvátországi magyarságnak mint kisebbségi közösségnek semmi haszna sincs ezekből a címlapos politikai sztorikból! Éppen ellenkezőleg…” A továbbiakban olyan kijelentéseket is olvashatunk, miszerint egy magyarországi politikus sem fog kieszközölni fejlődést a magyar falvakban, vagy éppen munkához juttatni valakit. Emellett a cikkíró felrója a HMDK-nak, hogy még arra sem képes, hogy székházat vásároljon saját használatra, merthogy egy érdekszervezetnek szerinte először is magára kellene gondolnia, nem pedig a közösségre: „a HMDK (…) egy ’tyúkól’ felépítésére sem volt képes. De mit is mondhatnánk egy olyan érdekvédelmi-politikai tömörülésről, amely saját magának eleddig még székházat sem tudott vásárolni?” Az írás végén olyan konklúzió olvasható, hogy a HMDK és a magyar kormány közti kapcsolatnak semmilyen haszna sincs, valamint azt is megállapítja, hogy „a Bethlen Gábor Alapon kívül nemigen lehet Magyarországról pénzeket lekérni, s ezeknek az anyaországi támogatásoknak a jelentős részét különböző rendezvényekre költik”. (Magyar Napló, 25. szám, Varga Sándor: Hol élünk? c. írás) |
