Élet a „senki földjén”

0
265
riport-sota-3

A kengyiai tanyákon már csak néhány család él


Kengyiáról már korábban is cikkeztünk. Ez az a tanyasi település, amely Szerbia területén fekszik, de Horvátországhoz tartozik. Lakosainak, bár horvát állampolgárok, útlevélre van szükségük ahhoz, hogy átkeljenek a szerb-horvát határon. Az egykor körülbelül száz épületből álló, 900 hektáros tanyavilágban ma már csak néhány család él. A kiskőszegi Helyi Választmány, a járási kisebbségi önkormányzat és Molnár György is sokat segítettek a kengyiai embereknek. Segítettek nekik a nyugdíjukhoz jutni, egészségbiztosítást kötni, a megyei vezetőket is elvitték hozzájuk, de ettől sem változott sokat a helyzetük. Sóta István egész családjával együtt itt él, és a nehézségek ellenére sem szívesen válna meg szülőhelyétől és a tanyasi életmódtól.

Kengyia a Vajdaságban, a szerb-horvát-magyar hármashatár közelében található. Földjei a horvát telekkönyvbe vannak beírva, valamint Horvátország a kengyiai lakosokat is saját állampolgárainak tekinti. Mivel a történelmi és az 1995-ben aláírt daytoni szerződésbe foglalt határok nem egyeznek, a szerb és a horvát országhatár mentén néhány helyen, többek között itt is, rendezetlenek a területi viszonyok.

Az egykor 96 tanyából álló, több mint félezer lelket számláló területet két alkalommal is  árvíz sújtotta, aminek a következtében jelentősen megfogyatkozott a lakossága. Utoljára 1965-ben árasztották el a területet a Duna vizével, hogy megkíméljék Mohácsot. Ezt követően sokan nem építették újjá a házukat.

Jelenleg néhány család, mintegy 15 ember él a 900 hektárnyi területen. Habár horvát állampolgárok, útlevéllel jöhetnek át Horvátországba. Főleg földműveléssel foglalkoznak, viszont a termést nem adhatják el sem Horvátországban, sem pedig Szerbiában.

A 82 éves Sóta István Kengyiában született, és egész életét a tanyán élte le, akárcsak felesége, Mária. Életük során Kengyia a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, Magyarország, majd Jugoszlávia része volt, jelenleg pedig Horvátországhoz tartozik, így négy ország állampolgárai voltak.

 

Iskola is működött

Kengyia valamikor nem volt olyan elhagyatott, mint ma. Régen iskola is működött a tanyavilágban, bár Pista bácsi és felesége, Mária is már Kiskőszegre jártak általános iskolába. A melegebb hónapokban komppal közlekedtek, télen pedig gyalog jártak át a Duna jegén. Pista bácsi mindig mezőgazdasággal foglalkozott, 30 hold földet művel. Ezenkívül állattenyésztéssel is foglalkoztak. Természetesen lovakkal dolgozott, de neki volt először traktorja is Kengyiában. A termést többnyire a kiskőszegi piacon adták el, ott sokkal könnyebben értékesítették portékájukat, mint a bezdánin. Pista bácsi elmondása szerint addig volt a legjobb dolguk a helyieknek, amíg piacozni járhattak a Duna másik partján fekvő Kiskőszegre. Az árvíz következtében azonban egy időre teljesen elnéptelenedtek a tanyák. Ekkor Pista bácsiék is Bezdánba költöztek, de amint tehették, visszatértek Kengyiába. Egyedül a kukoricagóréjuk maradt épen, így egy ideig abban éjszakáztak, és tavasszal már kukoricát vethettek. Családi házuk ugyan biztosítva volt, de a biztosítótársaság nem fizetett kártérítést.

 

A Sóta család hű maradt szülőföldjéhez

Az évek során Kengyia népessége megfogyatkozott, de a Sóta család hű maradt szülőhelyéhez. Jelenleg horvát állampolgárként próbálnak talpon maradni a Duna túlpartján, a horvát állam viszont nem könnyíti meg helyzetüket.

A Darázsi járási Magyar Kisebbségi Önkormányzatnak köszönhetően állami támogatásból befizették a nyugdíjalapot minden idősebb kengyiai lakos részére. Mezőgazdasági támogatásban is részesülnek, természeti katasztrófa esetén pedig kártérítésre jogosultak.  Mindegyik kengyiai lakos rendelkezik horvát személyi igazolvánnyal, útlevéllel. Viszont nem részesülnek horvát egészségügyi ellátásban, nincs vezetékes telefon, és a horvátországi tűzoltóság védelmére – de a bezdáni és zombori tűzoltókéira igen -, valamint a mentők szolgáltatásaira sem számíthatnak. Ezek a problémák még megoldásra várnak Kengyiában. Az sem könnyíti meg a kengyiaiak életét, hogy bár mezőgazdasággal foglalkoznak, nem adhatják el termésüket Horvátországban, Szerbiában is csak körülményes úton: árutermékeiket Bezdánban értékesítik, közvetítő segítségével. A Darázsi járás Magyar Kisebbségi Önkormányzata ennek érdekében is megpróbált közbenjárni a mezőgazdasági minisztériumtól a vámhivatalig, azonban nem járt sikerrel.

Mindezek ellenére Pista bácsinak és családjának sohasem fordult meg a fejében, hogy máshol is élhetnének.

– Kengyián kívül Kiskőszeg áll a szívünkhöz a legközelebb, hiszen ott jártunk iskolába, ott esküdtünk meg a feleségemmel, és a kiskőszegi piac sokáig nyújtott megélhetési lehetőséget számunkra. Voltunk már a jelenleginél nehezebb helyzetben is, azt is kibírtuk. Nem költöznénk el Kengyiából soha – mondta végül Pista bácsi.

 

{fcomments}